Amikor az egészet, a végeredményt láttad, hogy tetszett a film?
Bár a művészfilmek közelebb állnak hozzám, a maga műfajában rendben van, igazán magas színvonalon készült.
Merthogy ennek a filmnek mi a műfaja?
Családi történelmi-kalandfilm. És ennek megfelelően működik, kalandfilmként szerintem nagyon is rendben van.
Jónak látod, hogy ilyen egyszerű formában kapják meg a mai emberek az akkori történéseket, nem pedig egy elemzőbb, részletesebb, kimunkáltabb megfogalmazásban?
Te nyilván nem. Kérdésben a válasz. A film története kreatív producerek, írók, dramaturgok munkája, a vágás pedig akár teljesen átalakíthatja. Ennek ez a formája. Ez a tartalma. Más máshogy fogalmaz. Ők így tették. Így találták jónak. A színész saját munkája egy történelmi kalandfilm esetében egyetlen összetevő a sok ezernyi között, ráadásul a végén, az utómunkák hónapokig tartó folyamatában a színész alig vesz részt, ha a helyszínen rögzített alakításhoz már nem kell hozzátenni. Mondhatnám, hogy az utószinkronnál micsoda hangsúlybeli változtatásaim akadtak, de túloznék: a színész munkája lényegében befejeződik a forgatáson, velem is ez történt. Persze, kérhettem apró módosítást egy-egy mondatnál, ha nem állt a számra, de a film egészét ez nem változtatta meg.
Jól érzékeltem, hogy a film nagy része, minimum nyolcvan százaléka utószinkronizálva van?
Nem tudom, hogy kinek milyen része van utószinkronizálva. Az én megszólalásaim talán húsz százaléka az, ahol a stúdióban még javítottunk rajta. Egy filmnél ez teljesen normális, minden produkcióban különböző okok miatt szükség van rá, ugyanúgy, mint az utózajozásra. Lóth Balázs, a rendező is úgy gondolta, hogy ez javíthat néhány jeleneten és én is kértem, mert nem voltam minden részével elégedett.
Konkrétan mivel nem voltál elégedett?
Azt éreztem, hogy másként beszélek. Kilóg.
Ezt hogy érted?
Sokkal visszafogottabbnak, motyogósabbnak hallottam magam. Úgy éreztem, másként hallatszom, mint a többiek, máshonnan szól a hangom.
Mennyi időtök volt próbálni a jeleneteket?
Sokat találkoztunk a forgatást megelőzően a rendezővel és a kreatív producerekkel, átbeszéltük a karaktereket, elemeztük és lepróbáltuk a jeleneteket. Külön is találkoztam Lóth Balázs rendezővel, talán jobban aggódtam, és szükségét éreztem mélyebben elemezni a karaktert. Berettyán Nándival is többször próbáltunk, főként azt a jelenetet, amikor otthon kettesben vagyunk és megosztom vele, hogy terhes vagyok. Ez egy nagyon izgalmas emberi helyzet, amit nehéz megjeleníteni.
Hogyan kerültél a filmbe?
Mandel Helga, aki az Együtt kezdtük című film castingosa volt, hívott, hogy küldjek egy videót magamról. Aztán eltelt nagyon sok idő, mert akkor a Covid miatti lezárásokban éltünk. A következő forduló viszont már személyesen történt, aztán jött egy harmadik forduló, de a kettő között megint sok idő eltelt, ezért már el is engedtem az egészet, amikor végül szóltak, hogy továbbjutottam.
Gondolkodás nélkül elvállaltad?
Semmit nem vállalok el gondolkodás nélkül. Ezen pedig különösen sokat gondolkodtam, szerintem egyértelmű, hogy miért. Féltem attól, milyen következménye lesz, mennyire zárom el esetleg magam olyan alkotóktól, akikkel szeretnék a jövőben még együtt dolgozni. Sok emberrel beszélgettem erről. Zsámbékival, Zsótérral, Fullajtárral, Jákfalvival, Bodóval, Mohácsival konzultáltam, akik számomra szakmailag nagyon fontos emberek. Kérdeztem a véleményüket. Volt, aki egy lehetséges döntés következményeit vázolta, de nagyrészt azt a reakciót kaptam, hogy ezt a filmet el kell vállalni, nem tehetem meg, hogy negyedéves színészként egy ekkora lehetőséget, egy negyven napos forgatást visszautasítsak egy ekkora produkcióban. Nem megyek sokra azzal, ha majd elmondhatom tíz év múlva, hogy „na, ez az a film, amit én nem vállaltam el”. Zsótér mondta, hogy rendkívül gyorsan elöregszünk mi, színészek, és ha otthon ülök szerepekre várva, akkor nem lesz belőlem színész, hiszen ezt a szakmát fiatalon állandóan gyakorolni kell, úgy tudok csak tanulni. A színésznő arca a film esztétikája. Imádom a színházat, de azt érzem, jelenleg filmezni szeretnék inkább, és valóban rengeteget tanultam ebből a forgatásból. És igen, tele voltam kételyekkel, de szakmailag egy pillanatig sem bánom, hogy elvállaltam, sokat köszönhetek ennek a filmnek.
A film fogadtatása mennyire igazolja az előzetes aggodalmaidat?
Fájó, ami történik a film körül, megvisel. A filmről nincs objektív vélemény. A megszólalók vagy azt mondják, hogy ez egy rakás hulladék, vagy pedig teljesen felmagasztalják, akár megnézték, akár nem. Sok olyan emberrel is találkoztam, aki nem látta a filmet, mégis véleményt formál róla, a film politikai tárgy lett. Örülök, hogy te kérdezel, mert eddig főként jobboldali orgánumtól érkezett megkeresés. Szerintem lehet beszélgetni úgy is, hogy neked nem tetszik a film, lehet róla vitatkozni is. Kérdezzetek, örömmel mondom el a tapasztalataimat és a véleményemet.
Talán nemcsak a vélemények elfogultsága a probléma, hanem filmes szempontból is annyira egysíkú, ami létrejött, hogy nem biztos, hogy érdemes belemenni a részletek elemzésébe.
Ezzel nem értek egyet. Van egy rendezés, van egy operatőri munka, vannak színészek, van zene, van fény, és most teljesen mindegy, hogy ez tetszik vagy nem tetszik, de a róla folytatható beszéd szakmai beszéd, s arra szükség van.
Közeli kollégáktól, osztálytársaktól is érkeztek negatív visszajelzések?
Nem. Bár ettől a kelleténél jobban féltem. Azt hittem, hogy engem személyesen is támadni fognak, de ezt egyelőre nem tapasztalom. Bár nem olvasok el a filmről mindent, eljut hozzám a kritika. Legtöbbször arról, miért vállaltam el a szerepet, s nem arról, miként oldottam meg Júlia bemutatását, vagyis miként éltem ezzel a lehetőséggel. Nekem most erre volt lehetőségem, jól esne, ha az elvégzett munkám milyenségéről beszélgetnénk.
Az egyetemi éveidből nagyjából másfél év zajlott zökkenőmentesen, aztán jöttek a lezárások, meg az úgynevezett egyetemi modellváltás. Milyennek élted meg így ezt az öt évet?
Rendkívül összetett ez. Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy „úristen, milyen fantasztikus volt”. Ne feledjük, hogy egy színműsnek megszűnik az egyetemen kívül mindenfajta élete, és 0-24-ben együtt, összezárva dolgozunk. A tanárokra félistenként tekintettünk, és ez szerintem érthető, de mégsem teljesen normális.
Ezeknek az embereknek a bálványozása öt év alatt sem szűnt meg?
Megszűnt, de nem tudom, hogy mikor szűnt volna meg, ha normálisan lehúzok öt évet. Lehet, hogy akkor sokkal később következett volna be.
A lezárások és a modellváltás miatt megváltozott a viszony?
Minden megváltozott. Az egyetemfoglaláskor, ha jól emlékszem, Zsámbéki Gábor, az osztályfőnökünk volt az első, aki felállt és elment. Néhány hónappal később követte Fullajtár Andrea is. Tanárok nélkül maradtunk, azt éreztük, hogy egyedül hagytak minket, és ez eléggé kiábrándító érzés. Semmilyen szakmai kapcsolati tőkével nem rendelkeztünk, anélkül pedig nehéz elhelyezkedni. Végül Jákfalvi Magdolna volt, aki átvette az osztályt, rengeteget köszönhetünk neki.
Meg is szakították veletek a kapcsolatot? Nem volt egyetemen kívüli bármiféle oktatás?
Az egyetemfoglalás történetében nem a távozók hibáztatása nyugtat meg minket. Maradtunk együtt, mert együtt akartunk maradni, ez a legfontosabb. Többen közülünk diákhitelből éltek, s mi, tizenöten az osztályban, közösen hoztunk döntéseket. A tanáraink közül páran azért maradtak velünk, hogy tanulhassunk – az ő védelmező „bástyájuk” mögött tudtunk dolgozni. Erre érdemes koncentrálni, erre a történetre érdemes figyelni. Azokra, akik velünk maradtak.
A ti osztályotok aktívan részt vett az egyetemfoglalásban, aztán mégis úgy döntöttetek, hogy ott maradtok a megújult egyetemen. Miért döntöttetek így?
Rengeteg oka volt, hogy ott maradtunk. Egyrészt közösség vagyunk, közösen döntöttünk mindenről. Másrészt akkor is, most is úgy látjuk, hogy az egyetemfoglalás egyik útja a kilépés, a másik azonban a maradás, az ellenállás, a szakmaiság folyamatos jelzése. Mi ez utóbbit választottuk, nem kevésbé tisztességes és taktikus lépés ez. Maradtunk, végigküzdöttük a diplomáért az éveket, a munkára, a tanulásra koncentráltunk, arra a szakmára, amit el akartunk sajátítani. S amíg nem végeztünk, velünk maradtak a szaktanáraink, kísértek bennünket, ez volt az egyezség új osztályfőnökünkkel, régi elméleti tanárunkkal, Jákfalvi Magdolnával.
Ez az utolsó két-három év milyen hangulatban telt az egyetemen? Volt bármi közös munka a már megújult SZFE-re járó diákokkal?
Nem volt közös munka. Olyan volt, mintha már nem is az egyetemre járnánk. A modellváltással számomra a régi egyetem megszűnt. Jákfalvi Magdolna tanárnő hívására jöttek hozzánk rendezők, Mohácsi János, Tarnóczy Jakab, de ez már nem volt ugyanaz.
Nem is alakult ki semmilyen közös élet az új egyetemre járókkal?
Nem. Nem is találkoztam velük. Az Ódryt bezárták, a Padlást bezárták, nem volt játszóhelyünk, az újaknak átadták a filmesek régi, Szentkirályi utcai épületét. Tehát másik épületben is voltak, így módunk sem volt megismerni egymást.
Ha most felvételiznél, vagy most akarnál színész lenni, akkor mit tennél?
Ha Magyarországra vonatkozik a kérdés, akkor nem is tudom. Lehet, hogy elmennék külföldre. Most is gondolkodom ezen. Nem tudom, milyen oktatás zajlik az SZFE-n, az osztályt indító tanárok között kevés a magyar anyanyelvű. Azt gondolom, hogy ez akkor fog kiderülni, amikor majd pár év múlva kijönnek végzett osztályok. A hangulat miatt, ami most van, és a kevés szakmai lehetőség miatt nem tudom, hogy belekezdenék-e itthon.
Mennyire viselt meg a modellváltás?
Nagyon. Szerintem még mindig nem dolgoztam fel. Ha elmegyek az Ódry Színpad mellett, gyomorgörcsöm van, azt érzem, nem akarom felfogni, mi történt, hogy elvették az osztályfőnökeinket, a tanárainkat és azt, hogy nekünk normális egyetemi éveink lehessenek. Iszonyatosan vágytunk rá mindannyian, hogy az SZFE-re felvegyenek, ott legyünk színészek, ott tanuljunk, ott nőjünk fel. Ezt a fájdalmat majd talán át tudom fordítani egy munkára, egy történetre, meglátjuk. Most túl közeli.
Visszatérve a Most vagy sohára: kiraktál a premierről egy képet, és aláírtad: „Egy hosszú út vége és remélhetőleg valami új kezdete…” Mit értesz ez alatt?
Ez egy képaláírás, de nem jelent mást, mint hogy lezártuk ezt a filmet, rengeteget dolgoztunk rajta, benne van nagyjából egy évnyi munkám, és remek, hogy ezt most itt megünnepelhetjük és lezárhatjuk. Erre büszkének kell lennem. És nagyon remélem, hogy valami elindul ezzel, a befejezés valami újnak a kezdetét is jelentheti.