A teokratikus Ottomán Birodalomban az identitást elősorban a vallás határozta meg, a lakosság nem anyanyelve vagy származása, hanem vallása alapján volt felosztva muszlim, keresztény és zsidó közösségekre. A tizenkilencedik században aztán ide is eljutott Európából a nacionalizmus, a városi középosztályra nagy hatással volt a nyugati nemzetek ébredése, ekkor jelent meg a turanizmus, az ideológia, amely szerint a türk népeknek közös hazában kellene élniük, amely a Balkántól egészen Közép-Ázsiáig húzódna. Leginkább azok között lett népszerű ez az új ideológia, akik ellenezték a birodalom teokratikus berendezkedését és polgári reformokat szerettek volna. A kor legmeghatározóbb ellenzéki tömörülésének, az Ifjú Törököknek nem titkolt célja volt létrehozni az egységes Türk Államot, amelyben nem az iszlám vallás lesz az alapvető identitás, hanem a türk származás.
Az első világháborúban aztán az Ottomán Birodalom összeomlott, a helyén pedig 1923-ban Mustafa Kemal Atatürk kikiáltotta a Török Köztársaságot. Az új állam két fontos ideológiát tűzött a zászlajára, a szekularizmust és a török nacionalizmust. Ebből kifolyólag történhetett meg az a furcsaság, hogy Törökországban sokáig a nemzeti érzés inkább a baloldali szekuláris pártoknak volt fontos, míg a jobboldali pártok kifejezetten ellenezték, mivel számukra az iszlám vallás számított a meghatározóbb identitásnak és a nemzeti hovatartozást elítélendő dolognak találták, amely megosztja a muszlim híveket.
Az 1920-as években kerültek a képbe a magyarok is, hiszen a szekulárisoknak azon terve, hogy a vallás helyére a származást rakják, megakadt azon a ponton, hogy a törökökkel rokon türk népek mindegyike muszlim, így tökéletes testvérnép válhatott volna a magyarokból és finnekből, akik a török történelemtudomány szerint türk származásúak. Atatürk ugyan szeretett volna komolyabb politikai együttműködést a közép-ázsiai türk népekkel is, erre azonban nem volt lehetősége, mivel ezek szovjet fennhatóság alatt éltek. Sztálinnak például kifejezetten nagy félelme volt az esetleges türk nemzeti ébredés a Szovjetunión belül, éppen ezért, miután az azerbajdzsáni, üzbég, türkmén és egyéb népek a húszas években mind áttértek az arab ábécéről a latinra, 1939-ben a Szovjetunió csak azért kötelezte őket a cirill ábécé használatára, hogy így akadályozza az akkor már szintén latin betűket használó Törökország esetleges kulturális befolyását a régióban.