Az egykori Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság területén található földgáz- és kőolajmezők kitermeléséhez szükséges infrastruktúrát a Vegyépszer vállalat kötelékében hatezer magyar munkás építette fel 1986 és 1995 között. A jobb anyagi boldogulás reményében embertelen körülmények közt robotolókat azonban senki nem tájékoztatta a kezdetleges technológia miatt kiszabaduló rákkeltő vegyületek jelenlétéről.
Ugyan a „tengizi tünetegyüttesről” három évtizede a kocsmáktól a második nyilvánosságig minden létező fórumon szó esett, az állam hivatalos csatornáin csak a rendszerváltás után ismerték el létezését. Hogy a nyolcvanas évek második felében nemigen akadt olyan magyar család, amely legalább az ismerősein keresztül ne értesült volna a kazahsztáni magyarok kálváriájáról, mi sem bizonyítja jobban, mint a káposztásmegyeri lakótelep beceneve, amely a mai napig Tengiz.
A kazahsztáni Magyarvárosban eltöltött keserves hónapoknak a regényben megjelenő néhai vendégmunkás számára a családtól való elidegenedésen túlmutató ára van. A főhős apja, akinek a holokauszt után a kommunizmus narratívája adott új identitást a rendszer munkatáborában szerzett halálos kórral, ismét magára maradt.
A szocializmusból való kiábrándulással párhuzamosan élete hátralévő részében megszállottan dokumentálja saját és a tengizi magyar áldozatok sorsát. A rendszerrel és Davidovics Lászlóval együtt a könyv valamennyi szereplője haldoklik. A százhalombattai kórház ápoltjai és dolgozói, a kocsma és az otthonuk között ingázó leszázalékoltak, a resti pultját támasztó roma örömlány léte nem más, mint életmóddá vált agónia.