Hoztál hangszert?
Nem. Miért kérdezed?
Szerény, halk szavú embernek tűnsz. Gondolom, szívesebben válaszolnál a zene nyelvén.
Ha szólsz, akkor megpróbálhattuk volna.
Megérteném a válaszaidat?
Megértenéd.
Igazad lehet, mert egyszer valamelyik újságíróképzésen a hallgatóknak úgy kellett interjút készíteniük egy klarinétossal, hogy ő csak a hangszerével válaszolhatott. A fiatalok is megértették. Ennyire egyszerű ez?
A zene is egy nyelv, amelynek ugyanúgy megvannak a nyelvtani, formai szabályai, különféle gesztusai, a kiejtése. Ezek aztán összeállnak egy rendszerré, amely többé-kevésbé a befogadó számára is érthetővé teszi a mondanivalót, vagy legalább a mögöttes tartalmat. Akkor is, ha nem beszéli azt a nyelvet.
Rendszer persze akkor lesz belőle, ha legalább az előadó nagyon ismeri ennek a nyelvnek az elemeit.
Ezért próbáljuk a Zeneakadémián készségszintre fejleszteni a zenei tudásokat, megközelítéseket. Ahogy Charlie Parker mondta a jazz zenével kapcsolatban: mindent meg kell tanulni, aztán mindent el kell felejteni. Játszani kell.
Te mivel játszottál gyerekkorodban?
Hangszerekkel. Nagypapám hobbiszinten hegedült, nekem is megtetszett ez a hangszer, próbálkoztam vele, de nem nagyon ment. Abbahagytam és tizenegy éves koromban szaxofonozni kezdtem.
Nem nehéz hangszer ez egy kisgyereknek?
Nem. Megfújni sem nehéz, és a súlya sem nagy.
Mi terelt a zene felé?
A családból hozott kultúra iránti fogékonyság. Édesapám filmrendező volt, édesanyám angolt tanított, tanít a mai napig, az apai nagymamám, Palotai Boris, írónő volt, a család életéhez hozzátartozott a könyv, a színház, a kiállítás; egyáltalán a kultúra szeretete, egyfajta humanista életszemlélet.
Azért karcoljuk ide: édesapád Bacsó Péter filmrendező, aki a hazai kulturális élet máig hihetetlenül népszerű alakja. Sokáig voltál „édesapád fia”?
Egy darabig az voltam, és az ember persze nagyon küzd ez ellen, szeretne saját lábára állni. Nekem elsősorban az édesapám volt, csak másodsorban filmrendező.