Mindennek eljön az ideje kisunokám. Persze – gondolhatod – szenilis lett nagyapád. Messze nem állsz a valóságtól, sosem álltál messze. Mindig is jó fiú voltál, szeretted szüleid, megcsináltad a leckédet, szépen viselkedtél. Igen, te egy jó gyerek vagy. Ideje megtudnod, nagyapád nem volt mindig az. Persze a te szemedben jó voltam, vicces. Akinél jó volt a nyarakat tölteni. Ó, azok a gondtalan, kedves nyarak… Loptam őket. Mindent loptam. Nem volt az enyém soha, mint ahogyan te sem. Az egész életem egy hazugság. Szép lassan felépített hazugság. Áh, rohadt egy dolog. Tudom, mire végigolvasod levelem – remélem, anyád sosem adja oda neked –, utálni fogsz. Megvetni. Talán meg is tagadsz. Mit bánom én, nincs már mit vesztenem. Mikor annyi idős voltam, mint a szüleid, már elvesztettem mindent. Ideológiák, milyen ostobák vagyunk, mennyi mindenre kaphatók, ha úgy érezzük, nekünk van igazunk. Igazunk? Tudod mi az igazság kisunokám? Az igazság az, ami nincs is, nem is volt soha. Meg nem is lesz. Ha lenne, én már nem lennék. Lefelé tartok, igaz felfelé sosem akartam menni. Felfelé a gyilkosok nem jutnak. Lefelé, így helyes. A lelkem pokolban ég már 40 éve, most leviszem a testem is. A japánok voltak mindig a példaképeim. Tudod mi az a szeppuku? Honnan is tudnád? Én nem érdemlem meg. az egyfajta kitüntetés. Öngyilkosság, s mégis kitüntetés. Ki kellett érdemelni, még ha büntetés formájában érkezett, akkor is. Csakis a szamurájok előjoga volt a tiszta halálra. Én nem voltam szamuráj, inkább ronin, tudod, kiképzett szökött gyilkos, bárki zsoldjába áll, aki többet fizet. Öltem, öltem s öltem.
Sose állj senki szolgálatába. Se emberébe, főleg ne ideológiákéba, azt is ember gyártja. Amihez ember nyúl, az már nem tiszta többé. Rohadt, elrohad a szennytől, ami belőlünk jön. Isten, igen talán ő tiszta. De akkor hogy a picsába alkothatta ezt a szarkupacot? Miféle perverz ötlet futott át vén, szikkadt agyában, mikor embert alkotott? Tán unatkozott? Elfuserált, elkapkodott munkát végzett.
Nekem már mindegy, lelkem az ördögé. Ő lett a munkaadóm már rég. Nem tudtam – esküszöm –, nem tudtam, hogy őt szolgálom, nekem azt mondták, a hazát védem. Rohadjanak meg, hogyan védem a hazát a világ másik felén? Hogyan? Kiktől? Azoktól a szerencsétlen kis földművesektől, akiket halomra gyilkoltunk? Pokolban égek. Pedig megpróbáltam, elszöktem újra meg újra. Mindig menekültem, de nem futhatsz örökké, fiam. Megálltam, próbáltam megtisztulni, tudod, még templomba is jártam. Én, akinek nincs bocsánat. Nem ereszt az az átkozott, nem ereszt, szorítja lelkemet. Nagyanyád, ő volt az én mentőangyalom. Leereszkedett hozzám, megérintette a szívemet, rabja lettem. Édes rabság. A jobbik énem halt vele a kórházban. Az ördög benyújtotta a számlát. Ő meghalt, anyád megszületett. Anyád ölte meg őt. Tudom, hogy egy apa ilyet nem gondolhat, de én csak erre tudtam gondolni. Szegény anyád sokat szenvedett, aztán megszülettél te, s megváltozott minden. A nyomás engedett kissé. Mikor először néztem csillagszemedbe, magam láttam benne. Magamat tisztán, ártatlanul. Köszönöm neked. Ideje mennem. Lefelé. Felfelé a gyilkosok nem jutnak.