Emlékszel még, hogy kitől hallottad életedben először, hogy te egy Jókai hősnőről kaptad a neved?
Azt hiszem, a tv-t nézve jöttem rá, külön nem mondták a szüleim. Az ember egy ponton felismeri, hogy azokban a könyvekben, amikből filmes adaptáció készül, több van, mint amennyit látott, hogy valami kimaradt belőle. Többet akartam tudni Noémiről, érdekelt, hogy mi tetszett meg benne annyira szüleimnek, hogy engem is így neveztek el. Szerintem nekik nem is annyira Jókai figurájával volt kapcsolatuk, hanem azzal, ahogy Pécsi Ildikó megjelenítette a filmben. Érdekes, hogy szintén Az aranyemberben szerepel Tímea, aki nem egy minden tekintetben pozitív hősnő, a név mégis nagyon népszerűvé vált, és ez is inkább Béres Ilonának köszönhető, szerintem, semmint a könyvbeli figurának. Hihetetlenül népszerű színésznő volt akkoriban, egy valódi szépség, aki sokkal inkább szolgálhatott példaképül, mint Jókai figurája.
Bármilyen nehézkesen olvastam is Jókait, mikor kötelezőként adták fel, azt szerettem a könyveiben, hogy adott olyan női karaktereket, akiknek a helyzetébe bele tudtam élni magam. Nem is tudom, van-e még egy olyan szerző, akinek a hősnőiről ennyit beszélünk?
Nekem is feltűnő volt, mikor először olvastam, hogy ebben a közegben bizony vannak nőfigurák. Előtte a kötelező olvasmányaimban csak a kisfiúk anyukái jelentek meg. Móra Ferenc édesanyja, aki süti a kenyeret. Nemecsek Ernő anyukája. A Hét krajcár anyafigurája és így tovább. Más történelmi közeg termelte ki a Jókai regényeket, de általa akkor is megérkeztek a hősnők, és amennyire a XIX. században lehetett, annyira cselekvővé is tette őket. A Kőszívű ember fiaiban az özvegy egy nagyon is cselekvő nő, ahogy Jókai regényeiben általában, hiszen a korszakban az özvegyasszonyok jelentették az önrendelkező nők alaptípusát. Abban a társadalomban férjezett nőként a férjednek voltál alárendelve, de a halála után rendelkezhettél saját tulajdonnal, hozhattál önálló döntéseket a családod érdekében. Jókai ezt látta a saját családjában, és láthatóan inspirálta is, hiszen a regényeiben az apa-fiú kapcsolatnál erősebb az anya-fiú szál.
Jókai sok nő között, egy özvegyen maradt édesanyával nőtt fel, ráadásul kivételezett státusza volt a családban, hiszen korábban két idősebb testvére meghalt. Mindez nem volt szokatlan akkoriban, de ebből mennyire evidensen következik, hogy úgy viszonyult a nőkhöz, ahogy? A korszak felfogásához képest szerinted ő radikálisabban volt nyitott, vagy annyira, amennyire a keretek engedték?
Már az különleges volt amennyire ő odafigyelt a nőkre. A korszak színvonalához képest ő nagy empátiát tanúsít feléjük, hiszen a XIX. századi regények zömében a nők nem többek puszta dramaturgiai eszköznél, nem igazán befolyásolják a cselekményt sem. Jókainál még az eseményeket mozgató intrikusok is nagyon fontos figurák, uralják a cselekményt, még akkor is, ha egyértelműen negatív figurák, gondoljunk csak Brazovics Athalie-ra, vagy Plankenhorst Alfonsine-ra. Mellettük ott vannak még az özvegyek, és azok a nők, akiket a főhős végül feleségül vesz, és akik a legkevesebb dimenzióval rendelkeznek. Amikor megpillantjuk őket, rendszerint 14-16 éves, alakítható személyiségű lányokként tűnnek fel.
Kiemelt jelentősége volt, hogy a férfi kedvére formálhassa a fiatal feleségét.
A korszak fő fétise volt a formálható személyiségű szűzlány, akinek még nincs kialakult személyisége, és akinek a férje nemcsak, hogy azt mondhat, amit akar, de jó eséllyel még el is hiszi neki. Ezeknek a nőknek nem volt tapasztalata arról, hogy milyen a normális szexuális élet, milyen a normális párkapcsolat, vagy a normális érzelmi kapcsolódás férfi és nő között. Egy középosztálybeli nő értéke épp azon múlt, hogy mennyire nem tud semmiről, semmit. Mai szemmel nézve ők, épp ezért, teljesen érdektelen figurák. Özvegy Baradlayné ma nyilván sokkal izgalmasabb jelenség, mint azok a szendék, akik beeveznek a házasság révébe.
Nyilván nem lehet azt mondani, hogy az 1800-as évek óta nem változott a nők helyzete, mégis, mikor arról írsz, hogy Laborfalvi Róza micsoda hendikeppel indult a „randipiacon”, hiszen nem volt már húszéves, volt egy házasságon kívül született lánya, ráadásul önálló keresettel rendelkezett színősznőként, és eltartotta magukat, akkor az jutott eszembe, hogy mondjuk ezzel a csomaggal ma sem lenne könnyű ismerkedni. Vagyis a változásokkal együtt is, a társadalom felfogása talán mégsem lett annyival lazább az elmúlt kétszáz évben. Jókait nyámnyilának, papucsnak tartották, amiért vonzódott az erős, asszertív nőkhöz, és ezt ma is megkaphatja egy férfi, ha a felesége eggyel karakánabb az elfogadottnál.
Persze, nem tudjuk megállapítani, hogy Laborfalvi Róza mennyire volt elviselhetetlen, ha az volt egyáltalán. Mai szemmel nézve lehetséges, hogy ő tényleg egy cselekvő nő volt, aki a saját karrierjét is aktívan alakította, és így, ha szükség volt rá, a színház vezetőségének is beszólt. Mivel képes volt keresztül vinni az akaratát másokon, ezért rá is sütötték, hogy ő egy összeférhetetlen hisztérika.
Ez ma is sűrűn elhangzik, bár tény, hogy más szavakkal.
Akkoriban viszont hihetetlenül elviselhetetlen volt egy ilyen nő a férfiak számára. Látszik ez a könyvben szereplő idézetekből is, látszik abból is, hogyan kezelik őt a Jókai legendáriumban. Nagyon csúnyán bánnak vele, ha engem kérdezel, annyira csúnyán, amit ez a nő egyáltalán nem érdemel meg. Ez abból is látszik, hogy Laborfalvi Rózáról egyetlen egy tanulmány nem született még, nemhogy monográfia, pedig a Pesti Magyar Színház alapító színésznői közé tartozik, aki hosszú, sikeres színésznői pályát tudhatott maga mögött.
És annyi maradt belőle, hogy ő volt Jókai elviselhetetlen felesége.
Nem hiszem, hogy ezt érdemelné, úgyhogy igyekeztem minél több olyan információt összeszedni, amiket eddig nem tudtunk róla.
Jókai egyik állandó jelzője, hogy ő volt az elnyomott férj Laborfalvi mellett, de még számos hasonlót lehetne sorolni, amik akár magánemberként, akár szépírói minőségében teljesen összeforrtak a nevével. Ezek már életében ráragadtak, vagy csak az útókor skatulyázta be?
Próbálta alakítani a saját legendáját, és a kutatások során az derült ki számomra, hogy Jókai nagyon erősen indoktrinálta a környezetét az általa megírt, illetve családi körben elmesélt történetekkel. Megvolt a fejében ugyanis, hogy akarta láttatni a saját életét. Tipikus példa erre a komáromi-menlevél története is. A konfliktusokat próbálja eltüntetni, sokat ír a feleségéről, sokat ír a házasságukról, de Róza lányáról próbált nem tudomást venni, ezért soha, semmilyen írásában nem említette. Felépített már akkor is egy alternatív valóságot a saját életével kapcsolatban, amit többé-kevésbé megerősítenek az önéletrajzi írások is. Bár azokat visszafejtve is azt fogjuk látni, hogy mindig mindent a célnak megfelelően ír meg, mindig azt emeli ki a történetből, ami számára aktuálisan érdekes. A forradalomban való részvételét különböző módokon írja meg, a Petőfivel való összeveszésüket szintén. Nem tudjuk, hogy miután összevesztek, találkoztak-e még, hogy ki tudtak-e békülni, bár Jókai egy helyütt azt írja, hogy igen. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a Petőfivel kapcsolatos agresszióit mindenestül Szendrey Júlián veri le, amiben sajnos semmi meglepő nincs.
Mármint magán a viselkedésen, vagy azon, hogy épp Szendreyt választotta boxzsákul?
Tipikus jelenség, hogy művészi közegekben a férfiak a másik nőjén verik le az agresszióikat, főleg akkor, ha tudják, hogy a barátjuk szakmailag egyébként is támadhatatlan, és csak rájuk vetne rossz fényt, ha ennek ellenére betámadnák. Akkor inkább kapja meg magáét a nő.
Ráadásul Szendrey Júlia becsmérlése épp jól jött neki Laborfalvi renoméjának a csinosítgatásában.
Igen, ők ketten mindig össze voltak hasonlítva, amiből, természetesen, mindig Róza került ki győztesen. Jókai művészi szinten egyébként abszolút megbocsátott Petőfinek, a kultuszának építésében is részt vett, de Júlián keresztül igyekezett oda-odaszúrni neki a későbbi műveiben is. Vele szemben pedig Mikszáth Kálmán viselkedett ugyanígy.
Az általa jegyzett Jókai életrajznak nagy szerepe van abban, hogy Laborfalvi Rózára ma egy kiállhatatlan boszorkányként gondolunk.
Mikszáth Jókaival rivalizál, feltörekvő írófejedelemként, de mivel Jókait nem támadhatja, Laborfalvi Róza felé irányítja a dühét. Alapvetően is azt gondolom, hogy sokszor szükségtelenül élesen fogalmaz, amikor nőkről beszél, nem csak akkor, amikor Laborfalvi Rózáról van szó, mert Mikszáthnál ez egy tendencia. Irritálták azok a nők, akik valamilyen művészi pályára léptek, úgyhogy sosem mulasztotta el az alkalmat, ha megjegyzést tehetett rájuk.
Számomra a könyved adott dimenziót Jókainak, az általad leírtaktól lett izgalmas a szememben, és haladta meg azt a három-öt eposzi jelzőt, amikkel emlegetni szokás őt. Ezek a címszavak nyilván segítik egy-egy szerző beazonosítását, ugyanakkor nagyon sematikussá is teszik, főleg, ha elvész az, amire közös tudásként, mindannyiunk által birtokolt kulturális alapként tekintünk, hiszen akkor mindegy, hogy milyen címkéket aggatunk rá, úgysem ismeri senki. Ha egy-egy szerzőt így leegyszerűsítünk, az mennyire gyorsítja fel az elfelejtődésüket, az esetleges kikopásukat a kánonból?
Az biztos, hogy a referenciális tér Jókai számára egyre inkább ismeretlenné válik, de ez ugyanúgy fenyegeti Esterházy Pétert is. Hirtelen beléptünk egy olyan korszakba, ahol a vizuális referenciák számítanak többé-kevésbé köztudottnak. Ami a XIX. században a szövegrészlet, a verssor volt, az mostanra átalakult a tömegkultúra filmjeleneteivé. Jókai a saját koráról, annak az időszaknak a közös élményeiről írt, amikben adott generációk osztoztak. Most azzal kell szembenézzünk, hogy Esterházy Péter olyan műveket hagyott hátra, amikben egyik referenciától a másikig ugrunk, és minél többet felismerünk közülük, annál élvezetesebb az olvasás. Na, most szövegműveltség hiányában az ő szövegeit nem lehet majd élvezettel olvasni, és ennek nem lehet más a következménye csak óriási veszteség. Mivel egy vizuális dominanciájú világban élünk, ezek az életművek együtt mennek majd a kukába. Ezért is lenne szükség például új Jókai adaptációkra.
Eljárt az idő a klasszikusok felett?
Inkább arra gondolok, hogy nem készült még igazán jó filmfeldogozás Jókai regényekből, ami az erősségeit ki tudná emelni. Nem a dialógusoktól jók a könyvei, hanem a leírásoktól. Annyira filmszerű jelenetekkel vannak tele ezek a regények, amiket most, a modern technológia segítségéve nagyon jól meg lehetne csinálni. Végre igazán megjeleníthetővé válna mindaz, ami az ő fantáziájában megtermett. Vagy mondok egy másik példát: Baradlayné a regény szerint 39 éves, a filmben viszont Sulyok Mária alakítja, aki akkor volt 57 éves. Vajon mennyire változna meg a film hangulata, ha egy erős, mai szemmel fiatal nő lenne a főhős?
Annak ellenére, hogy nem fikciós művet írtál, hanem egy nagyon konkrét szempontrendszer szerint felépített életrajzot, nagyon intenzíven benne volt a szövegben a te hangod, érezhető volt, hogy a tények mellett ez Szécsi Noémi Jókai értelmezése. Mennyire bírja el a műfaj ezt a fajta személyességet, illetve csak itthon szokatlan ez a stílus, vagy ennél mondjuk a nemzetközi piacon is neutrálisabbak az életrajzok?
Fan-non fictionként határoztam meg a zsánerét, épp azért, mert szerettem volna kifejezni, hogy érzelmileg is érintett vagyok ebben az egészben. Közel kerültem ehhez az emberhez, hiszen az elmúlt tíz évben mindent elolvastam, amit róla írtak, olvastam az összes regényét is, természetes, hogy ő maga is megjelent előttem. Kezdtem azt hinni, hogy ismerem őt, hogy érzem a lelke rezdüléseit, tehát képes vagyok róla ilyen portrét alkotni. Íróként azt hiszem, amúgy is jó vagyok abban, hogy történelmi szituációkba belehelyezkedjek, és valóságos emberré tegyek egy akár halott figurát is. A magyar könyvkiadási kultúrában nagyon ritkák a teljes monográfiák, az abszolút tudományos munkák, nagy mennyiségben állnak viszont rendelkezésre életrajzi regények. Amikkel engem egy ponton túl nagyon lehet bosszantani.
Mert nem szereted a műfajt? Zavarnak a pontatlanságok?
Laborfalvi Rózáról írtak egy nagyon jó életrajzi regényt, ez a Róza leányasszony. Engem, kamaszként, teljesen magával tudott ragadni. Na, de mi az igazság?
Nem érnek meg egy komplett tudományos munkát, hát érjék be egy regényesített élettel?
Az a másik nagy kérdés a magyar életrajzokkal kapcsolatban, hogy miért vannak annyira sterilizálva? Jókaival kapcsolatban pont nem igaz, de rengeteg olyan életrajz készült és készül, amiből teljesen kiirtották a magánéletet, mintha csak egy komolytalan, mellőzhető dolog lenne. Vegyük Andrássy Gyulát, akinek az életében óriási szerepet játszottak a nők, és mégis sikerült róla olyan életrajzokat írni, amiben mellette szerepet kap az országgyűlés, Ferenc József, a politikustársai, és kész. Esetleg Sisi, adott keretek között, felbukkanhat, de arról biztos nem értesülünk ezekből az életrajzokból, hogy őt mennyire segítették a nők a politikai céljai elérésében is akár. Nem esik szó a feleségéről, nem esik szó arról, hogy nagyon sok szeretője volt, akik így vagy úgy, de fontos szerepet töltöttek be az életében. Az angolszász biográfiák nem ilyenek, valahogy képesek feldolgozni, hogy ezek az emberek sem voltak tökéletesek, hogy hoztak rossz döntéseket, voltak hibáik. Mi meg ragaszkodunk a „szentek” életrajzához.
Mert a magánéletről írni, az bulvár, és a bulvár az komolytalan dolog?
Ez csak akkor történhet meg, ha hiányzik a kontextus, nem kell feltétlenül így történnie. Inkább arról van szó, hogy nagyon nehezen boldogulunk a valósággal, mi magyarok. Nagyon szeretjük a meséket, szeretjük az illúziókat a történelmi múltunkról, a nagy emberekről, és nem tudjuk idegileg elviselni, hogyha valamiféle gyengeségükkel kell szembenéznünk. Ráadásul a mostani magyar kultúrpolitika, a kulturális támogatások pedig pont ezt a mesegyártást támogatják. Gondoljunk csak Schmidt Mária ügyére a szabadságharcos fiúval. Az a szimptomatikus esete annak, hogy mennyire tudunk ragaszkodni, szó szerint bármilyen áron, egy illuzórikus hazugsághoz.
De akkor egy olyan könyv például, mint ez a mostani is, kinek készül? Miért írtad meg, mit remélsz tőle szerzőként?
Több célom is volt vele, az egyik nagyon öncélú: rendkívül élveztem ezt a munkát. Az én koromban már az ember csináljon olyat, amit élvez. Nincs már olyan sok idő hátra ugyanis a produktív életszakaszomból. A másik, hogy nagyon sokszor találkozom Jókaival a maga végtelenül unalmassá tett, bornírt, sematizált, lebutított formájában. Rosszul esik ilyennek látni, bánt annyira, hogy akarjak érte valamit tenni. Hát erről a küzdelemről is szól ez a könyv, még akkor is, ha az összes árnyalatát ebben az egy könyvben nem tudom megmutatni. Végül, talán butaság, de afféle kulturális misszió is vezetett. Sok tanár keresett már meg azzal, hogy fel fogják használni a tanításhoz a könyvet. Én így tudom gyarapítani a kultúrát, hogy megadom az esélyt néhány diáknak, hogy kedvet kapjon Jókait olvasni. Elég sötét gondolataim vannak a magyar kultúra jövőjét illetően, de mégiscsak meg van bennem a szándék, hogy tegyek érte valamit.
Fotó: Simon Márk