Az sem véletlen persze, hogy a helyhatósági választások idején történt a második merényletkísérlet, hiszen a választási kampányokban, akár országos, akár helyi kampányról volt szó, soha semmiféle biztonsági intézkedésre eddig nem volt szükség. A szigetország a világ egyik legszigorúbb fegyvertartási törvényének köszönhetően, nem ismeri az Amerikai Egyesült Államok – vagy újabban Szerbia – egyre több, fegyverrel történő merényleteit. A japán iskolák bejáratánál nincsenek fémdetektorok, hiszen nincs rájuk szükség. Igaz, az alap-és felsőoktatás intézményeiben mindenütt civilruhás rendfenntartókat alkalmaz az állam az 1968-as országos diáklázadások óta. Ez egyébként éppen az egyik, külföldiek számára észrevehetetlen eszköze a harmónia fenntartásának. Még a japán maffia, a jakuza szervezetek bűncselekményei is csökkentek az utóbbi évtizedben, hála a fizikai erőszakot elkövető csoportokkal szemben hozott drákói törvényeknek.
Mi baj van tehát Japánban? Bár a tavalyi, Abe Sinzó ellen elkövetett merénylet és a mostani egyformán magyarázható egyéni sérelmekkel is, a japán média és külső megfigyelők véleménye szerint a két gyilkossági kísérlet valamiféle jelzője a társadalmi elégedetlenségnek. Amerikai és angol szakértők szerint Japán Kelet-Ázsia legstabilabb demokráciája, sajátos keveréke a plurális pártrendszernek és a császári monarchikus berendezkedésnek. Néhányan azt állítják, hogy a japán demokratikus intézmények működése lényegesen demokratikusabb, mint az egykor Japánt megszálló Egyesült Államok intézményei. Az 1945 és 1952 közötti amerikai megszállás évei alatt a megszálló hatóságok „javaslatai” alapján a japán politikai berendezkedés szabad választásokkal, kétkamarás (alsó- és felsőház) parlamenti rendszerrel, valamint az oktatási intézményekben bevezetett demokratikus felügyelettel büszkélkedhet. Minden rendelkezésre áll tehát hét évtizede ahhoz, hogy Japán virágzó demokrácia legyen.