Keresni a többséget
Az egykori keletnémet állampolgár még kancellárként is szembesült azzal, hogy a nyugati véleményformáló elit vagy a politikai riválisok a fejére olvassák, hogy neki tanulnia kellett a versengő demokrácia és a magántulajdon világát. Amellett, hogy ez felháborította, az érvekre kényes Merkel úgy vélte, a megbélyegzés a meggyőzés képességét próbálja helyettesíteni. Memoárja berlini bemutatóján büszkén beszélt arról, hogy bár keletiségét felhánytorgatták neki, a keleten szerzett tudása mégiscsak elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Németország kancellárja lehessen. Mi több, az Európai Unió legbefolyásosabb politikusa is, aki hol használni tudta, hol vonakodott betölteni ezt a szerepet. Ahogyan idegenkedett attól is, amikor Barack Obama 2016-os búcsúlátogatása során azt mondta, hogy neki, azaz Merkelnek kell a szabad világ vezetőjeként a helyébe lépnie – lévén Donald Trump erre nem lesz alkalmas, de kapható sem. A szó szerint könnyes búcsú jelentőségét növelte, hogy Merkelnek éppen akkortájt kellett döntenie arról, hogy a következő évi választáson elindul-e még egyszer pártja kancellárjelöltjeként.
A keletiség miatti lenézés ellenére, amikor a könyvbemutatón az a kérdés merült fel, hogy az NDK-s múlt okozott-e nagyobb nehézséget a pályafutása során vagy az, hogy nő, Merkel egyértelműen az utóbbit választotta. A CDU felső körei még az 1990-es évek elején is zárt férfiklubként voltak leírhatók, ami csak rátett egy lapáttal arra, hogy a politikában amúgy sem szokás csak úgy udvariasan előre engedni egymást. A pályatársak, szövetségesek, ellenfelek azonban szinte egybehangzóan állítják Merkelről, hogy a szükségből erényt kovácsolt: gyakorlott kívülállóként figyelt, elemzett és várt, kihasználta, hogy az önjelölt alfahímek alábecsülik – s itt egy hosszú lista következhetne Gerhard Schrödertől Donald Trumpig. Merkel azonban megtanulta nemcsak minden tárgyalás előtt a szakpolitikai, döntési szituációk javaslatok részleteit, de – ahogyan egy kilencvenes évekbeli interjúban fogalmazott – fokozatosan kitanulta az ellenkezés képességét is. Ahogyan azt is, hogy szüksége van a hatalomra ahhoz, hogy vezetni tudjon. Felfogása szerint a politika a dolgok elintézésének módja, aminek eszköze a hatalom, a hatalom ellentéte pedig a hatalomnélküliség, melynek állapotában a legnagyszerűbb elképzelés sem kivitelezhető. Ami pedig a nőséget illeti: Merkel máig vonakodik feministának nevezni magát, de abban biztosan jelentős előrelépést tett, hogy a kancellári stáb, illetve politikai szövetségesei között számos nőt lehetett találni, hogy mást ne említsünk, csak Ursula von der Leyen nevét érdemes legalább megemlíteni. Ellentétben például Margaret Thatcherrel, Merkel szisztematikusan feminizálta környezetét, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő csak kivétel lehet a politika férfivilágában.
További gyakran emlegetett képessége, hogy a hatalom centrumában elhelyezkedve bármilyen témát, amit aktuális koalíciós partnerei vagy akár ellenfelei felvetettek, a sajátjává tudott tenni, ha megérezte vagy meggyőződött róla, hogy azt a társadalom többsége támogatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy Merkel döntéseinek legtöbbje abban a helyzetben, amikor az adott döntést meghozta, társadalmi többséget élvezett, máskülönben Merkel nem is vállalta volna fel. Könyvében ír arról, hogy tiszteletben tartotta, amikor más politikai szereplők, civil szervezetek és aktivisták az alkotmány garantálta szabadságukkal élve, akár radikálisan nyilvánították ki a véleményüket, „nekem viszont muszáj volt többséget szereznem a céljaim eléréséhez – ehhez pedig kompromisszumokat kellett kötnöm”. Mégpedig rendszerint olyan körülmények között, hogy a különféle döntési helyzetek, válságok nem várták be egymást udvariasan, hanem egyszerre több is volt közülük az asztalon, s a kancellárnak mérlegelnie kellett, mit kell elsőként és mit lehet egyáltalán megtenni. A Merkel-éra stabilitásának alapja az volt, hogy a kancellár nagy munkabírással és általánosan elismert okossággal tartotta egyben a fennálló, ismert világot. Ezért bíztak benne, ezért választották meg négyszer. Ám éppen a távozását követő évek mutatják meg nemcsak azt, mennyire értékes a stabilitás, ha már nincs, de azt is, hogy időnként nem elég az ismert világ egyben tartása. Merkel maga idézi Kissingert – bár talán sokan mások is mondhatták és mondták is –, hogy „minden probléma megoldásához jár egy belépőjegy valamilyen új problémába”. Merkel azt írja, politikusként „mindig csak a következő lépésre figyelek”, vagyis ha az előző kompromisszum hatályát veszti, akkor össze kell hozni egy újat, és így tovább, az idők végtelenségéig, és, nem mellesleg, mindig a szabályok szerint játszva. Idegen tőle Donald Trump felfogása, aki Merkel szerint úgy tekint a politikai viták tétjeire, mint egy ingatlankereskedő: egy telekre csak egyszer lehet lecsapni, ha nem az övé lesz, akkor más viszi el. Merkel az olyan tanácsokkal tudott mit kezdeni, mint Ferenc pápáé, éppen Trumppal kapcsolatban: „Hajlítani, hajlítani, hajlítani, de vigyázni, hogy el ne törjön”.
A kérdés az, hogy mi történik, ha a fennálló világ van veszélyben, az ellenfelek magukat a szabályokat támadják; akkor vajon elegendő-e a kompromisszumok árán keresni a többséget?
„Egyedül és kizárólag az én hibám”
Túlságosan gyakran nem szerepel ez a mondat a könyvben, ebben a formában csupán egyszer, a 2021. áprilisi, a Covid-világjárvány harmadik hulláma idején tervezett teljes húsvéti zárlat ötlete kapcsán fogalmazódik meg, hogy a kancellár hibázott. Emellett azért jó pár rosszul időzített vagy helytelenül meghozott szakpolitikai és személyi döntés kapcsán is ír Merkel a saját kisebb-nagyobb (inkább kisebb) hibáiról.
A saját fejre való hamuszórás elmaradásának talán ahhoz hasonló a magyarázata, mint amikor Merkelt arról kérdezték a berlini könyvbemutatón, miért nincsenek, úgymond, újdonságok a könyvében. A volt kancellár erre azzal felelt, ha új dolgokat írt volna le, joggal vádolnák azzal, hogy politikai pályafutása során hazudott és titkolózott. Ám annak szerinte nagyon is van jelentősége, hogy betekintést nyújt döntései hátterébe, miközben ő maga is újraértékeli – de nem átértékeli – pályáját. Ennek analógiájaként, tehetjük hozzá, talán az is különös lenne, ha egy többszörösen újraválasztott politikus utóbb azzal állna elő, hogy a dolgok legnagyobb részében tévedett, és tényleg különösen hatna, ha nem volna képes megindokolni legfontosabb döntéseit. Az azonban tény, hogy Merkel belemegy a vitákba, olyannyira, hogy a könyv keletkezése és részben a szerkezete is magukból a bírálatokból következik. Mint írja, a 2015. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel hozott döntését – amellyel beengedte Németországba a szíriai háború elől menekülőket, akiket az Orbán-féle Magyarország hol feltartóztatott, hol meg nyugatra terelt – érő bírálatözön láttán határozta el, hogy amikor visszavonul, könyvet ír, hogy megvilágítsa, mit miért tett. A könyv fejezetcímei is arról tanúskodnak, hogy kancellárságát két szakaszra osztja, a 2015. szeptember előttire és utánira.
A múltbeli kutatási adatokat böngészve azt találni, Merkel tizenhat éves kancellársága idején mindvégig pozitív elfogadottsági mutatója (azaz mindig többen voltak elégedettek a munkájával, mint ahányan elégedetlenek) nem a menekültválság idején állt a legrosszabbul, hanem 2010 júliusában, a gazdasági világválság és az euróválság időszakában. Merkel utólag egyébként bánja, hogy ebben az időszakban a „takarékos sváb háziasszonnyal” példálózott a németeknek, aki nem költ többet, mint amennyi a család bevétele. A volt kancellár hibának látja egyik ikonikussá vált mondását, mivel akkor állt elő ezzel, amikor sokan a megélhetésük biztonságát féltették, márpedig nekik nem falvédő-bölcsességekre, hanem megoldásokra volt szükségük a kormánytól. Részletesen ír arról is Merkel, miért nem engedte el Görögországot az euróövezetből, de közben miért támasztott számára olyan feltételeket, amiért a görög társadalom ma is átkozza, s egyúttal miért támogatta Németországban a ma gyakran szidott adósságfék bevezetését. A számos szempont között szerepel, hogy Merkel szerint Európát gyengítette volna, ha valamelyik ország kiesik az eurózónából, ugyanakkor a megkövetelt és önmagára is alkalmazott fiskális szigor része volt annak az erőfeszítésnek is, hogy 2009-2013 között Merkelnek a liberálisokkal fennálló koalíciót kellett működtetnie.
Ugyanebben az időszakban született az atomenergia kivezetéséről szóló 2011-es kormánydöntés. Ezt megelőzte a szociáldemokrata-zöld koalíció 2001-es atomerőmű-leépítési határozata, amit Merkelék csináltak vissza 2010-ben, hogy aztán 2011-ben mégis az atomerőművek bezárása mellett kötelezzék el magukat. Ennek közvetlen előzménye Fukusima, és az, hogy a japán atomkatasztrófát követően a zöldek atomellenes követelése társadalmi többségre talált. Merkel tudósként és politikusként Fukusima után egyaránt meggyőzőnek találta a nukleáris energiával szembeni érveket. A mostani, 2025-ös választásra viszont mind a CDU, mind az AfD azzal kampányol, hogy újra kell nyitni az atomerőműveket, sőt az AfD emellett egyenesen leszerelné a szélturbinákat is.
Mint azonban közismert, Merkel energiaellátási koncepciója nemcsak a megújuló energiaforrásokkal számolt, hanem a földgázzal, éspedig a német földgázbehozatalon belül 40 százaléknál nagyobb részesedéssel bíró orosz gázzal. Merkel érvei ezen a téren valahogy úgy szólnak, hogy egyrészt az első Északi áramlatot az előző kormánytól örökölte, tehát kész helyzetben találta magát hivatali ideje kezdetére, másrészt, amikor a második Északi áramlat tervei körvonalazódtak, a 2010-es évek közepén, a cseppfolyós gáz még sokkal drágább volt a vezetékes gáznál, harmadrészt az orosz beszerzési forrást mennyiségileg nem lehetett kiváltani a norvég és az akkor éppen szűkülő kitermelésű holland készletekből. Merkel tehát azon a ponton látta a társadalmi többséget beállni, hogy a német polgárok olcsó energiát akartak, de féltek az atomtól. Az első biztosan ma sincs másképp, a másodikról pedig ki fog derülni az új kormány idején, hogy az emberek mit szólnak az atomerőművek újranyitásához.
Félreértések elkerülése végett, ebben a cikkben biztosan nem eldönthető, hogy Merkelnek igaza volt vagy sem, a cél itt pusztán annak a bemutatása, hogyan választotta ki saját pozícióját a kancellár a felmerülő politikai kérdésekben, tartva magát ahhoz az elvéhez, hogy „a politikai kérdések majdnem mindig hatalmi kérdések, és akinek sikerül jelszavakat alkotnia, az mind tartalmi, mind hatalmi szempontból sikeres lesz”.
Fotó: Wikipédia
A Merkel-könyv ismertetésének első része itt olvasható:
https://jelen.media/vilag/merkel-memoar-a-megfelelo-idopontban-a-megfelelo-helyen/
A befejező rész pedig itt található meg:
https://jelen.media/vilag/merkel-memoar-a-szabadsag-korszakanak-veteranja/