6027 szavazat – ennyin múlt, hogy megnyílt az út Angela Merkel előtt a kancellári címhez.
Valójában egy vesztes választásról van szó a CDU szempontjából, amelynek Merkel akkor már az elnöke volt, azonban a 2002-es szövetségi választáson még nem rendelkezett akkora erővel, hogy a CDU/CSU pártszövetség kancellárjelöltjévé válhasson. Az uniópártok kancellárjelöltjeként Edmund Stoiber, a CSU elnöke, Bajorország miniszterelnöke lépett fel. Merkel a saját pártján belül sem birtokolt teljes befolyást, mivel a szövetségi parlamentben másvalaki, Friedrich Merz volt a frakcióvezető. Merkel és Merz két évvel korábban vették át a hatalmat az 1998-ban, tizenhat év kormányzás után ellenzékbe szoruló CDU-ban, amikor a párt tiszteletbeli elnökéről, az 1982-1998 közötti kancellárról, az országot újraegyesítő Helmut Kohlról kiderült, illegális pénzeket gyűjtött a párt választási kampányaihoz. Merkel volt az, aki a botrány közepette le merte írni egy újságcikkben, hogy a CDU-nak meg kell próbálnia a „vén csataló” nélkül, ahogyan Kohl saját magát nevezte, megoldania a problémáit.
Merkel ezzel véget vetett Kohl akkor már közel három évtizedes CDU-n belüli hatalmának. A botrány elsodorta Wolfgang Schäuble pártelnököt is, aki az 1998-as választási vereség után vette át Kohl pártelnöki posztját. A közélettől visszavonuló Kohl egész további életében neheztelt Merkelre, Schäuble viszont életre szóló szövetségese lett; belügyminiszterként, pénzügyminiszterként, végül a Bundestag elnökeként volt Merkel kulcsembere kormányzása idején. A pártfinanszírozási botrány véget vetett tehát a hosszú Kohl-korszaknak, de a Merkel-korszak tulajdonképpeni nyitánya a 2002-es vereség volt. Stoiber nem nyert, a CDU/CSU 6027 vokssal a 48,5 millió leadott szavazatból és 3 mandátummal kikapott a Gerhard Schröder által vezetett SPD-től. A megalakuló új parlamentben Merkel nem engedte már át Merznek a frakcióvezetői pozíciót, utóbbi később közel egy évtizedre visszavonult a politikai élettől, és alighanem ő az a politikus, aki a legtöbbet várakozott a kancellárjelöltségre és a kancellári posztra, amit komoly esélye van elnyerni a 2025. február 23-i előrehozott választáson.
Merkel életrajzának egyik személyes hangú, de nagyon is politikusi mozzanata, hogy a kancellár 2019-ben egy kiállításon megvásárolt egy bronzszobrocskát, amely a görög mitológiai Kairoszt, a kedvező alkalmak istenét ábrázolta. Az akkor már a visszavonulásra készülő kancellár úgy tartja, a politikai siker a megfelelő pillanat megragadásán áll vagy bukik. A jórészt férfi politikustársai által a leggyakrabban alábecsült, de az alulértékelésből erényt kovácsoló, természettudósi elemzőkészségét a politikai környezet felmérésében kamatoztató, politikustársaival ellentétben hallgatni, figyelni és várni tudó Merkel pontosan mérte fel, mikor léphet előre a második sorból, és azt is, mikor léphet előre az első sorban egyenlők közül egyedüli vezetővé. 2005-ben, amikor a szociáldemokrata kancellár kezdeményezésére előrehozott választást tartottak Németországban – ahogyan idén is pontosan ez történik –, már nem volt kérdés Angela Merkel kancellárjelöltsége. A választást a CDU a vártnál kisebb előnnyel, de azért nem hatezer, hanem több mint 400 ezer szavazat és 4 mandátum különbséggel nyerte meg. A kancellári hivatalt 2005. november 22-én foglalta el Angela Merkel, ahonnan választási vereséget sohasem szenvedve, 2021. december 8-án, saját döntése nyomán távozott.
Hátrányokból előny
Egészen pontosan harmincegy évig, nyolc hónapig és egy hétig tartott Angela Merkel politikai pályafutása.
1990. február 1-jén a Demokratikus Ébredés nevű politikai párt kampányába kapcsolódott be sajtószóvivőként, miközben a frissen alakult szervezet az NDK első és egyetlen szabad parlamenti választására készült. Merkel, aki 1986-ban kvantumkémiából doktorált, ekkor még csak felfüggesztette kutatói állását a Központi Fizikai Kémia Kutatóintézetben, de hamar kiderült, hogy oda már csak összecsomagolni megy vissza. Ellentétben második férjével, Joachim Sauerrel, aki nemcsak Merkel társa a nyolcvanas évektől a mai napig, de a tudományos pályát sem hagyta el egy percre sem. Olykor még Merkel éppen aktuális kancellári beiktatása kedvéért sem szakította meg a munkáját.
Merkel azok közé tartozott, akik a berlini fal megnyílása napján, 1989. november 9-én azonnal kihasználták a lehetőséget, és átmentek Nyugat-Berlinbe. Az ekkor a harmincas évei közepén járó tudós a hetente szokásos szaunázását követően értesült a történelmi fordulatról, és sporttáskájával a kezében sétált át a város addig elzárt felébe, ahol utoljára akkor járt, amikor hétéves korában a nagymamája magával vitte vásárolni, merthogy épp nyugati cigarettát próbált beszerezni.
Bár Merkel Hamburgban született, evangélikus lelkipásztor édesapja már az ő születését megelőzően jelentkezett a nyugati egyház felhívására, miszerint az NDK-ban rekedt gyülekezetekben szolgálatot teljesíteni hajlandó lelkészeket keresnek. A lengyel felmenőkkel bíró Horst Kasner és felesége, a danzigi születésű Herlinde Jentzsch 1954-ben, három hónapos első gyermekükkel, a későbbi szövetségi kancellárral költöztek a szovjet blokkba.
Angela Kasner, első férje nevének felvétele után már Angela Merkel, harmincöt évet élt az 1989-es rendszerváltás előtti Kelet-Németországban, majd a fal lebontásától számítva újabb harmincöt év telt el memoárja közreadásáig. Élete első szakaszában nem gondolhatott, és tényleg nem is gondolt politikai szerepvállalásra, de még csak különösebb karrierre sem. Egy evangélikus lelkész lányaként, testvéreivel együtt megtapasztalta a kívülállást, amit nem fokozott igazodással vagy kompenzáló hazugságokkal kezeltek, hanem a bejárható utak keresésével. A gyerekek nem tagadták le a szülők foglalkozását az iskolában, megszokták, hogy otthon a nyugati rádióadást hallgatják, ahogyan azt is fiatalon megtanulták a szüleiktől, hogy a Stasi beszervezési próbálkozásait úgy kell elhárítani, hogy azt vallják magukról, képtelenek titkot tartani, ezért alkalmatlanok lennének a konspirálásra. Angela Kasner jól tanult, például idegen nyelvet, ami akkor lehetett más, mint az orosz. A továbbtanulási lehetőségek közül azért választotta a természettudományt, azon belül is a fizikát, mert úgy gondolta, a kétszer kettő még az NDK-ban is négy kell hogy legyen. Nem volt lázadó, nem is épít magáról Merkel valamilyen utólagos ellenzéki imázst, de a rendszer kegyeltjei közé sem tartozott. Nem tartozhatott, és nem is vágyott erre, nem törekedett rá, nem törtetett érte, elfogadta a mozdíthatatlannak tűnő külső korlátokat. Néha-néha fizikus kutatóként eljuthatott külföldre, nyugatra is, s ezért, illetve a tudományos publikálás kedvéért angolul is megtanult, miközben azzal szembesült, hogy még a külföldi kvantumkémiai szakirodalom hozzáférhetőségének is politikai korlátai vannak.
Mindazonáltal a családjából magával vitt lojalitás, a gyerekkori brandenburgi lakókörnyezetből hozott félvidékiség-félvárosiság, a társadalmi helyzetből adódó képesség a kívülállással való megbirkózásra, a tudományos intézet egyetlen kutatónőjeként megtapasztalt kisebbségi lét, és nem utolsó sorban a természettudományban kifejlesztett analitikus ész, a problémák részekre bontásának készsége olyan képességekké és látásmóddá álltak össze, amelyek politikusként sikerekre vezették.
Ha nem is azonnal. Merthogy az 1990. márciusi egyetlen valódi NDK-választáson Merkel pártja, írd és mondd, 0,92 százalékot szerzett. Ezt követően azonban a Demokratikus Ébredés más kis pártokkal együtt beolvadt a keleti CDU-ba, amely az egyesüléskor a nyugati CDU részévé vált. Merkel az egyetlen szabadon választott, fél éven át fennálló NDK-s kormányban kormányszóvivő-helyettesként dolgozott, és ez elegendő volt hozzá, hogy annyira azért szem előtt legyen, hogy elindulhasson az 1990. decemberi, első össznémet Bundestag-választáson egyéni képviselőjelöltként. Gyerekkori nyarai színhelyének környékén, a Balti-tenger partvidékén, Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban indították a CDU színeiben, és győzött is, ahogyan az ezt követő hét parlamenti választáson ugyancsak itt elnyert mandátummal jutott be a parlamentbe. Számított, hogy keleti és nő, ugyanis a megalakuló új Kohl-kormányba, nehéz szépíteni, díszkeletieket és dísznőket castingoltak. Az már egy másik kérdés, hogy a Merkellel együtt induló újdonászok különböző okokból – ki a Stasi-múlt, ki csak szimplán az elégtelen tehetség miatt – sorra kidőltek, Merkel azonban előbb nőügyi, majd a Németországban már a kilencvenes években is fontosnak számító környezetvédelmi és energiabiztonsági tárca élén csinálta végig a Kohl-kormányok időszakát, egészen az 1998-as választási vereségig. Az ellenzékbe szoruló CDU-ban először főtitkárrá választják a megújulás jegyében, majd 2000-ben pártelnökké. Ezt a posztot tizennyolc éven át töltötte be. Ahogyan 2002-ben fontosnak tartja a frakcióvezetői poszt megszerzését, úgy a pártelnöki és a kancellári pozíciót is egyazon hatalmi centrum részeként értelmezte. Amikor 2018-ban megvált a CDU-elnökségtől, az már a megtervezett visszavonulása állomásaként történt.
Keresni a többséget
Az egykori keletnémet állampolgár még kancellárként is szembesült azzal, hogy a nyugati véleményformáló elit vagy a politikai riválisok a fejére olvassák, hogy neki tanulnia kellett a versengő demokrácia és a magántulajdon világát. Amellett, hogy ez felháborította, az érvekre kényes Merkel úgy vélte, a megbélyegzés a meggyőzés képességét próbálja helyettesíteni. Memoárja berlini bemutatóján büszkén beszélt arról, hogy bár keletiségét felhánytorgatták neki, a keleten szerzett tudása mégiscsak elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Németország kancellárja lehessen. Mi több, az Európai Unió legbefolyásosabb politikusa is, aki hol használni tudta, hol vonakodott betölteni ezt a szerepet. Ahogyan idegenkedett attól is, amikor Barack Obama 2016-os búcsúlátogatása során azt mondta, hogy neki, azaz Merkelnek kell a szabad világ vezetőjeként a helyébe lépnie – lévén Donald Trump erre nem lesz alkalmas, de kapható sem. A szó szerint könnyes búcsú jelentőségét növelte, hogy Merkelnek éppen akkortájt kellett döntenie arról, hogy a következő évi választáson elindul-e még egyszer pártja kancellárjelöltjeként.
A keletiség miatti lenézés ellenére, amikor a könyvbemutatón az a kérdés merült fel, hogy az NDK-s múlt okozott-e nagyobb nehézséget a pályafutása során vagy az, hogy nő, Merkel egyértelműen az utóbbit választotta. A CDU felső körei még az 1990-es évek elején is zárt férfiklubként voltak leírhatók, ami csak rátett egy lapáttal arra, hogy a politikában amúgy sem szokás csak úgy udvariasan előre engedni egymást. A pályatársak, szövetségesek, ellenfelek azonban szinte egybehangzóan állítják Merkelről, hogy a szükségből erényt kovácsolt: gyakorlott kívülállóként figyelt, elemzett és várt, kihasználta, hogy az önjelölt alfahímek alábecsülik – s itt egy hosszú lista következhetne Gerhard Schrödertől Donald Trumpig. Merkel azonban megtanulta nemcsak minden tárgyalás előtt a szakpolitikai, döntési szituációk javaslatok részleteit, de – ahogyan egy kilencvenes évekbeli interjúban fogalmazott – fokozatosan kitanulta az ellenkezés képességét is. Ahogyan azt is, hogy szüksége van a hatalomra ahhoz, hogy vezetni tudjon. Felfogása szerint a politika a dolgok elintézésének módja, aminek eszköze a hatalom, a hatalom ellentéte pedig a hatalomnélküliség, melynek állapotában a legnagyszerűbb elképzelés sem kivitelezhető. Ami pedig a nőséget illeti: Merkel máig vonakodik feministának nevezni magát, de abban biztosan jelentős előrelépést tett, hogy a kancellári stáb, illetve politikai szövetségesei között számos nőt lehetett találni, hogy mást ne említsünk, csak Ursula von der Leyen nevét érdemes legalább megemlíteni. Ellentétben például Margaret Thatcherrel, Merkel szisztematikusan feminizálta környezetét, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő csak kivétel lehet a politika férfivilágában.
További gyakran emlegetett képessége, hogy a hatalom centrumában elhelyezkedve bármilyen témát, amit aktuális koalíciós partnerei vagy akár ellenfelei felvetettek, a sajátjává tudott tenni, ha megérezte vagy meggyőződött róla, hogy azt a társadalom többsége támogatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy Merkel döntéseinek legtöbbje abban a helyzetben, amikor az adott döntést meghozta, társadalmi többséget élvezett, máskülönben Merkel nem is vállalta volna fel. Könyvében ír arról, hogy tiszteletben tartotta, amikor más politikai szereplők, civil szervezetek és aktivisták az alkotmány garantálta szabadságukkal élve, akár radikálisan nyilvánították ki a véleményüket, „nekem viszont muszáj volt többséget szereznem a céljaim eléréséhez – ehhez pedig kompromisszumokat kellett kötnöm”. Mégpedig rendszerint olyan körülmények között, hogy a különféle döntési helyzetek, válságok nem várták be egymást udvariasan, hanem egyszerre több is volt közülük az asztalon, s a kancellárnak mérlegelnie kellett, mit kell elsőként és mit lehet egyáltalán megtenni. A Merkel-éra stabilitásának alapja az volt, hogy a kancellár nagy munkabírással és általánosan elismert okossággal tartotta egyben a fennálló, ismert világot. Ezért bíztak benne, ezért választották meg négyszer. Ám éppen a távozását követő évek mutatják meg nemcsak azt, mennyire értékes a stabilitás, ha már nincs, de azt is, hogy időnként nem elég az ismert világ egyben tartása. Merkel maga idézi Kissingert – bár talán sokan mások is mondhatták és mondták is –, hogy „minden probléma megoldásához jár egy belépőjegy valamilyen új problémába”. Merkel azt írja, politikusként „mindig csak a következő lépésre figyelek”, vagyis ha az előző kompromisszum hatályát veszti, akkor össze kell hozni egy újat, és így tovább, az idők végtelenségéig, és, nem mellesleg, mindig a szabályok szerint játszva. Idegen tőle Donald Trump felfogása, aki Merkel szerint úgy tekint a politikai viták tétjeire, mint egy ingatlankereskedő: egy telekre csak egyszer lehet lecsapni, ha nem az övé lesz, akkor más viszi el. Merkel az olyan tanácsokkal tudott mit kezdeni, mint Ferenc pápáé, éppen Trumppal kapcsolatban: „Hajlítani, hajlítani, hajlítani, de vigyázni, hogy el ne törjön”.
A kérdés az, hogy mi történik, ha a fennálló világ van veszélyben, az ellenfelek magukat a szabályokat támadják; akkor vajon elegendő-e a kompromisszumok árán keresni a többséget?
„Egyedül és kizárólag az én hibám”
Túlságosan gyakran nem szerepel ez a mondat a könyvben, ebben a formában csupán egyszer, a 2021. áprilisi, a Covid-világjárvány harmadik hulláma idején tervezett teljes húsvéti zárlat ötlete kapcsán fogalmazódik meg, hogy a kancellár hibázott. Emellett azért jó pár rosszul időzített vagy helytelenül meghozott szakpolitikai és személyi döntés kapcsán is ír Merkel a saját kisebb-nagyobb (inkább kisebb) hibáiról.
A saját fejre való hamuszórás elmaradásának talán ahhoz hasonló a magyarázata, mint amikor Merkelt arról kérdezték a berlini könyvbemutatón, miért nincsenek, úgymond, újdonságok a könyvében. A volt kancellár erre azzal felelt, ha új dolgokat írt volna le, joggal vádolnák azzal, hogy politikai pályafutása során hazudott és titkolózott. Ám annak szerinte nagyon is van jelentősége, hogy betekintést nyújt döntései hátterébe, miközben ő maga is újraértékeli – de nem átértékeli – pályáját. Ennek analógiájaként, tehetjük hozzá, talán az is különös lenne, ha egy többszörösen újraválasztott politikus utóbb azzal állna elő, hogy a dolgok legnagyobb részében tévedett, és tényleg különösen hatna, ha nem volna képes megindokolni legfontosabb döntéseit. Az azonban tény, hogy Merkel belemegy a vitákba, olyannyira, hogy a könyv keletkezése és részben a szerkezete is magukból a bírálatokból következik. Mint írja, a 2015. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel hozott döntését – amellyel beengedte Németországba a szíriai háború elől menekülőket, akiket az Orbán-féle Magyarország hol feltartóztatott, hol meg nyugatra terelt – érő bírálatözön láttán határozta el, hogy amikor visszavonul, könyvet ír, hogy megvilágítsa, mit miért tett. A könyv fejezetcímei is arról tanúskodnak, hogy kancellárságát két szakaszra osztja, a 2015. szeptember előttire és utánira.
A múltbeli kutatási adatokat böngészve azt találni, Merkel tizenhat éves kancellársága idején mindvégig pozitív elfogadottsági mutatója (azaz mindig többen voltak elégedettek a munkájával, mint ahányan elégedetlenek) nem a menekültválság idején állt a legrosszabbul, hanem 2010 júliusában, a gazdasági világválság és az euróválság időszakában. Merkel utólag egyébként bánja, hogy ebben az időszakban a „takarékos sváb háziasszonnyal” példálózott a németeknek, aki nem költ többet, mint amennyi a család bevétele. A volt kancellár hibának látja egyik ikonikussá vált mondását, mivel akkor állt elő ezzel, amikor sokan a megélhetésük biztonságát féltették, márpedig nekik nem falvédő-bölcsességekre, hanem megoldásokra volt szükségük a kormánytól. Részletesen ír arról is Merkel, miért nem engedte el Görögországot az euróövezetből, de közben miért támasztott számára olyan feltételeket, amiért a görög társadalom ma is átkozza, s egyúttal miért támogatta Németországban a ma gyakran szidott adósságfék bevezetését. A számos szempont között szerepel, hogy Merkel szerint Európát gyengítette volna, ha valamelyik ország kiesik az eurózónából, ugyanakkor a megkövetelt és önmagára is alkalmazott fiskális szigor része volt annak az erőfeszítésnek is, hogy 2009-2013 között Merkelnek a liberálisokkal fennálló koalíciót kellett működtetnie.
Ugyanebben az időszakban született az atomenergia kivezetéséről szóló 2011-es kormánydöntés. Ezt megelőzte a szociáldemokrata-zöld koalíció 2001-es atomerőmű-leépítési határozata, amit Merkelék csináltak vissza 2010-ben, hogy aztán 2011-ben mégis az atomerőművek bezárása mellett kötelezzék el magukat. Ennek közvetlen előzménye Fukusima, és az, hogy a japán atomkatasztrófát követően a zöldek atomellenes követelése társadalmi többségre talált. Merkel tudósként és politikusként Fukusima után egyaránt meggyőzőnek találta a nukleáris energiával szembeni érveket. A mostani, 2025-ös választásra viszont mind a CDU, mind az AfD azzal kampányol, hogy újra kell nyitni az atomerőműveket, sőt az AfD emellett egyenesen leszerelné a szélturbinákat is.
Mint azonban közismert, Merkel energiaellátási koncepciója nemcsak a megújuló energiaforrásokkal számolt, hanem a földgázzal, éspedig a német földgázbehozatalon belül 40 százaléknál nagyobb részesedéssel bíró orosz gázzal. Merkel érvei ezen a téren valahogy úgy szólnak, hogy egyrészt az első Északi áramlatot az előző kormánytól örökölte, tehát kész helyzetben találta magát hivatali ideje kezdetére, másrészt, amikor a második Északi áramlat tervei körvonalazódtak, a 2010-es évek közepén, a cseppfolyós gáz még sokkal drágább volt a vezetékes gáznál, harmadrészt az orosz beszerzési forrást mennyiségileg nem lehetett kiváltani a norvég és az akkor éppen szűkülő kitermelésű holland készletekből. Merkel tehát azon a ponton látta a társadalmi többséget beállni, hogy a német polgárok olcsó energiát akartak, de féltek az atomtól. Az első biztosan ma sincs másképp, a másodikról pedig ki fog derülni az új kormány idején, hogy az emberek mit szólnak az atomerőművek újranyitásához.
Félreértések elkerülése végett, ebben a cikkben biztosan nem eldönthető, hogy Merkelnek igaza volt vagy sem, a cél itt pusztán annak a bemutatása, hogyan választotta ki saját pozícióját a kancellár a felmerülő politikai kérdésekben, tartva magát ahhoz az elvéhez, hogy „a politikai kérdések majdnem mindig hatalmi kérdések, és akinek sikerül jelszavakat alkotnia, az mind tartalmi, mind hatalmi szempontból sikeres lesz”.
Ukrajna
Az orosz gázzal szoros összefüggésben állt Ukrajna ügye. A könyvben talán itt érhető a leginkább tetten a kancellár érvelésének, ha nem is a megbicsaklása, de hiányossága. A ma zajló háború ukrán felfogás szerint – amit Merkel sem vitat – nem a 2022-es orosz invázióval kezdődött, hanem a Krím 2014-es annektálásával és a kelet-ukrajnai megyék egy részének elfoglalásával. Az idáig vezető út számos előzménye közül kettőt emelek ki. Az egyiknek nincs köze Merkelhez, se Németországhoz, a másiknak nagyon is van.
Az első az úgynevezett Budapesti memorandum, amelyet az 1994-es EBESZ-értekezleten írtak alá. Ebben Ukrajna lemondott a területén maradt szovjet atomfegyverekről, és azért cserébe, hogy ezeket Oroszországnak adja át, az ENSZ Biztonsági Tanács tagjai, közöttük Oroszország, garantálják Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ahogy Merkel írja, erről a dokumentumról Putyin 2014-es Krímbe vonulásakor kiderült, hogy „annyit sem ér, mint a papír, amire írták”.
A harminc évvel ezelőtti memorandum jelentőségét az adja, hogy ha Ukrajna ma atomhatalom lenne, akkor Oroszország soha nem támadja meg. Mindehhez tehát Merkelnek és Németországnak nem volt semmi köze, annál inkább a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján hozott döntéshez, amely szerint Ukrajna és Grúzia „egy napon” a szervezet tagjává válik. Azaz, a gyakorlatban nem küldtek meghívót a két országnak és útitervet sem határoztak meg a felvételükhöz, holott az amerikai szándék ez volt – fő ellenzője pedig Angela Merkel. A német kancellár azzal számolt, hogy a felvételi folyamat körülbelül öt évet vesz igénybe, de ezalatt a két ország szabad préda a magát fenyegetve érző – vagy inkább a fenyegetettségére hivatkozó – Oroszországnak. Egy évvel volt túl ekkor a világ Vlagyimir Putyin müncheni beszédén, amelyben Oroszország nyugati fenyegetettségéről és nagyhatalmi ambícióiról értékezett feltűnően és feltűnést keresően agresszív hangütéssel.
A sokak által határkőnek tartott Putyin-beszéd nyomán Merkel úgy vélte, a NATO-meghívás Grúziának és Ukrajnának orosz ellenlépésekre vezetne, amivel szemben a még nem NATO-tag országokat nem lehetne megvédeni. Aggodalmát látta igazolódva abban, hogy a bukaresti találkozó után néhány hónappal Putyin megtámadta Grúziát – majd pedig 2014-ben Ukrajnát is. Merkel sohasem beszélt arról, hogy Putyin törekvései jogosak lennének, azt sem állíja, hogy a nyugati szövetségi rendszer provokálná Oroszországot. A volt kancellár annyit állít, hogy a reálpolitika szintjén számolni kell Oroszország létezésével, és azzal, hogy a vezetése olyan, amilyen, amit lehet nagyon hevesen elítélni, de attól még az országot nem lehet letörölni a térképről. Merkel nagy erőfeszítéseket tett 2014-2015 folyamán, majd később – már Volodimir Zelenszkijjel együttműködve – 2019-ben az oroszok megfékezésére, annak a saját tárgyalási tapasztalataiból leszűrt alapelvnek a jegyében, „hogy mindig van még valami, amit tenni lehet”, illetve azt a célt követve, amit Obamának mondott Putyinról (erről Kati Marton Merkel-könyvében olvashatunk): „Hadd puhítsam meg egy kicsit”.
Történt ez annak ellenére, hogy 2014-ben, amikor a Krím-krízis után Merkel először találkozott ismét Putyinnal, már úgy látta, az orosz elnök többé nem olyasvalaki, akivel mást gondolnak a világról, de képesek közös pontokat találni, hanem olyan ember, aki „az arcomba hazudik” és a „saját világában él” – ekkora tehát „ellenfelek voltunk”, hangzik Merkel összegzése. Egész politikafelfogásával ütközött, hogy a „szabályszegő diktálta a ritmust”, de a morális felháborodáson túl ez a kompromisszum lehetőségeit is átalakította. Ha ugyanis Ukrajnát előbb rávették, hogy váljon meg a nukleáris fegyvereitől, majd nem vették fel a NATO-ba és Merkel még 2014 után is ellenezte, hogy a nyugat lássa el nehézfegyverzettel az ukrán hadsereget, akkor az ukránok számára nem marad egyéb, csak az újabb egyezmények, tűzszünetek, békék aláírása – amelyekről maga Merkel állítja, hogy annyit sem érnek, mint a papír, amire leírják ezeket.
Merkel érvei itt is a többség megszerzésével függenek össze. 2008-ban még nagyon is megosztott volt Ukrajna népe abban, hogy keletre vagy nyugatra tartson (érdemes megnézni a 2014 előtti elnökválasztási térképeket, látványos az egyes országrészek politikai szimpátiájának különbsége), amiből Merkel azt a következtetést vonta le, hogy a NATO-meghívás Ukrajnán belül is feszültséghez vezetne. A 2014 utáni nehézfegyver-szállítással kapcsolatban pedig azokat a korabeli felméréseket idézi, amelyek alapján a német lakosság még a megtámadott NATO-szövetségeseknek nyújtandó, az észak-atlanti szerződés 5. cikkelye alapján kötelező katonai segítségnyújtást is vonakodott volna megadni – nemhogy egy NATO-n kívüli ország védelmi erőfeszítéseit támogatták volna. Csakhogy Merkel nem is kísérelte meg a német társadalom meggyőzését ebben az ügyben, maradt a távolságtartásra rezonáló politikai centrumban, közben viszont adós maradt a válasszal, hogy Ukrajna mégis hogyan védhetné meg magát, és Putyin miért tartana be inkább egy következő szerződést, mint egy előzőt?
A tragikusan alakuló Ukrajna-kérdésnél bizonyos értelemben ellentmondásoktól mentesebb, amit Merkel az őt a könyv megírására ihlető menekültválságról ír. Nevetségesnek tartja, hogy a menekültekkel készült szelfijei miatt akartak százezrek Németországba menni. Ennek igazi oka a háborús és a klímafenyegetések taszító, valamint az európai demokrácia és jólét vonzó ereje. 2015. szeptember 4-én késő este Merkel szűk körben egyeztetett arról, egyebek mellett Werner Faymann osztrák kancellárral, hogy a Magyarországon keresztül érkező menekülteket Ausztria és Németország befogadja. Horst Seehofer, bajor miniszterelnök, a CSU elnöke másnap reggelig nem vette fel a telefont Merkelnek, de utána hónapokig nyilvánosan bírálta a döntésért, amiből kivonta magát. Merkel így végső soron alkalmazta a Kohltól tanult vezetői módszert, az „irányelvi kompetenciát”: szűk körben, gyorsan meghozott irányadó döntés, amiért a kancellár személyesen vállalja a teljes politikai felelősséget a nyilvánosság előtt.
Az AfD, amely az euróválság idején keletkezett, majd a menekültválság meglovagolásával erősödött meg, Németország romba döntésének tartja Merkel befogadó politikáját. Elég valószínű, hogy Németország tényleg nem volt felkészülve az ilyen nagy számban, ennyire hirtelen érkező menekültek integrálására. Merkel azonban még csak menekülttömegről sem hajlandó beszélni, az evangélikus lelkész lánya következetesen emberekről ír tömeg és áradat helyett, és a talán legérzelemdúsabb nyilvános mondata szerint nem hajlandó megbánni, hogy ott és akkor a befogadás mellett döntött. 2015. szeptember 15-én így fogalmazott: „ha most neki kell állnunk bocsánatot kérni azért, mert a szükség órájában barátságos arcot mutatunk, akkor ez nem az én hazám”.
Hozzátehetjük, a szeptemberi döntés pillanatában Merkel megint csak nem érezhette úgy, hogy a többséggel szembemegy, mert az első napok, első hetek uralkodó érzelme a szolidaritás volt. A nehézségek utána jelentkeztek, és a közhangulat hamar el is romlott, különösen az iszlám terroristák által elkövetett merényletek és a muszlim migránsokhoz kötődő nyilvános inzultusokat követően.
2017-ben a CDU az addigi (azóta alulmúlt) legrosszabb választási eredményével biztosította csak be Merkel negyedik kancellári ciklusát. Merkel azonban azzal érvel bírálóival szemben, hogy éveken át kísérletezett a terhek Európai Unión belüli szétterítésével (lásd befogadási kvóta), és kancellárként sokkal többet tett a menekülthullámok megfékezéséért, mint a szájhősök. A 2015-ös menekültválság EU-ra vonatkozó részét az tette kezelhetővé, hogy Merkel megállapodást kötött Erdogan török elnökkel, aki euró milliárdokért cserébe az országán belül tartotta az ott átvonulni készülő emberek millióit. Ugyancsak Merkel elsősorban az afrikai országokkal való kapcsolatépítés, gazdasági támogatás révén igyekezett elérni, hogy minél kevesebben induljanak útnak Európa felé, azaz a problémák az EU-n kívül maradjanak. Amiről tehát például Orbán csak beszél, azért Merkel ténylegesen sokat tett, még ha ez nem is bizonyult elégnek. Nagy kérdés, hogy az AfD-féle „remigráció” vagy a Trump-féle „deportálás” reálisabb megoldást kínál-e legalább azoknak, akik ezekkel a módszerekkel együtt tudnak élni.
1989
Szabadság a címe Merkel könyvének, mert egy olyan ember írta, aki élete első felében megtapasztalta a szabadság hiányát, és azt, hogy a szabadságot legfeljebb csak becsempészni lehet a hétköznapokba. A második harmincöt évében élvezett lehetőség, hogy a saját kezében tartsa az élete feletti döntéseit, azzal járt, hogy a szabadságból fakadó, az azzal járó felelősséget is szívesen vállalta.
Talán nem annyira közismert – előttem mindenesetre nem volt az –, hogy a fizikus Merkel behatóan érdeklődik nemcsak a futball, hanem az irodalom, a film, a klasszikus zene és a történelem iránt is; történelmi tudásán mindig átszűrte jelenre vonatkozó elemzéseit és döntéseit. A volt kancellár egy olyan nemzedék tagja, amely részese volt a második világháború és a holokauszt szörnyű tapasztalatai társadalmi feldolgozásának, és belülről mélyen átélve foglalt állást akként, hogy ezek a dolgok soha nem következhetnek be újra. Zsigerileg idegenkedik a nacionalizmustól, ami nem akadályozza meg abban, hogy Németország szolgálataként értelmezze kancellári pályáját. Azt viszont elutasította, hogy akár a saját pártja a nemzeti jelképekkel kampányoljon, mivel ezek a szimbólumok nem tartozhatnak egyetlen politikai irányzathoz, csakis a nemzet egészéhez. Úgyszintén történelmi tapasztalatának része a hidegháború, Németország és a világ kettéosztottsága, a diktatúra valósága – és az is, hogy a diktatúrának egyszer vége szakad, ahogyan az 1989-ben megtörtént. Merkel 70 évesen egy olyan korszak veteránja, amely számára értékes a szabadság, mert tudja, hogy milyen, amikor nincs, és értékes a demokrácia, mert megélte annak hiányát. Hisz a világ megjavíthatóságában, mert 1989-ben a saját szemével látta, hogy a világ megigazulása bekövetkezik.
Bizonyára rengeteg mindent elrontott – aligha van olyan politikus a világtörténelemben, akinek a pályavégi mérlege pozitív lenne, még ha egyeseknek vannak is kimagasló érdemeik –, de hiányzik belőle a cinizmus és a valóságtól való eltekintés képessége. Angela Kasner azért ment fizikusnak, mert kétszer kettő az NDK-ban is négy, amihez Angela Merkel tartotta magát politikusként is minden döntésében, számos tényező – akár hibákhoz vezető – mérlegelését követően. Egyéni választókerületében egy rendezvényen 2019-ben kérdezték tőle (erről Kati Marton ír), hogy mire vágyik, mit írjanak róla a történelemkönyvek. Merkel azt válaszolta annyit, „hogy megpróbálta”.
Politikai öröksége nemcsak azon múlik, hogy döntései kiállják-e az idő próbáját, de azon is, vajon kétszer kettő a tények utáni világban is négy marad-e.