Az orosz gázzal szoros összefüggésben állt Ukrajna ügye. A könyvben talán itt érhető a leginkább tetten a kancellár érvelésének, ha nem is a megbicsaklása, de hiányossága. A ma zajló háború ukrán felfogás szerint – amit Merkel sem vitat – nem a 2022-es orosz invázióval kezdődött, hanem a Krím 2014-es annektálásával és a kelet-ukrajnai megyék egy részének elfoglalásával. Az idáig vezető út számos előzménye közül kettőt emelek ki. Az egyiknek nincs köze Merkelhez, se Németországhoz, a másiknak nagyon is van.
Az első az úgynevezett Budapesti memorandum, amelyet az 1994-es EBESZ-értekezleten írtak alá. Ebben Ukrajna lemondott a területén maradt szovjet atomfegyverekről, és azért cserébe, hogy ezeket Oroszországnak adja át, az ENSZ Biztonsági Tanács tagjai, közöttük Oroszország, garantálják Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ahogy Merkel írja, erről a dokumentumról Putyin 2014-es Krímbe vonulásakor kiderült, hogy „annyit sem ér, mint a papír, amire írták”.
A harminc évvel ezelőtti memorandum jelentőségét az adja, hogy ha Ukrajna ma atomhatalom lenne, akkor Oroszország soha nem támadja meg. Mindehhez tehát Merkelnek és Németországnak nem volt semmi köze, annál inkább a NATO 2008-as bukaresti csúcstalálkozóján hozott döntéshez, amely szerint Ukrajna és Grúzia „egy napon” a szervezet tagjává válik. Azaz, a gyakorlatban nem küldtek meghívót a két országnak és útitervet sem határoztak meg a felvételükhöz, holott az amerikai szándék ez volt – fő ellenzője pedig Angela Merkel. A német kancellár azzal számolt, hogy a felvételi folyamat körülbelül öt évet vesz igénybe, de ezalatt a két ország szabad préda a magát fenyegetve érző – vagy inkább a fenyegetettségére hivatkozó – Oroszországnak. Egy évvel volt túl ekkor a világ Vlagyimir Putyin müncheni beszédén, amelyben Oroszország nyugati fenyegetettségéről és nagyhatalmi ambícióiról értékezett feltűnően és feltűnést keresően agresszív hangütéssel.
A sokak által határkőnek tartott Putyin-beszéd nyomán Merkel úgy vélte, a NATO-meghívás Grúziának és Ukrajnának orosz ellenlépésekre vezetne, amivel szemben a még nem NATO-tag országokat nem lehetne megvédeni. Aggodalmát látta igazolódva abban, hogy a bukaresti találkozó után néhány hónappal Putyin megtámadta Grúziát – majd pedig 2014-ben Ukrajnát is. Merkel sohasem beszélt arról, hogy Putyin törekvései jogosak lennének, azt sem állíja, hogy a nyugati szövetségi rendszer provokálná Oroszországot. A volt kancellár annyit állít, hogy a reálpolitika szintjén számolni kell Oroszország létezésével, és azzal, hogy a vezetése olyan, amilyen, amit lehet nagyon hevesen elítélni, de attól még az országot nem lehet letörölni a térképről. Merkel nagy erőfeszítéseket tett 2014-2015 folyamán, majd később – már Volodimir Zelenszkijjel együttműködve – 2019-ben az oroszok megfékezésére, annak a saját tárgyalási tapasztalataiból leszűrt alapelvnek a jegyében, „hogy mindig van még valami, amit tenni lehet”, illetve azt a célt követve, amit Obamának mondott Putyinról (erről Kati Marton Merkel-könyvében olvashatunk): „Hadd puhítsam meg egy kicsit”.
Történt ez annak ellenére, hogy 2014-ben, amikor a Krím-krízis után Merkel először találkozott ismét Putyinnal, már úgy látta, az orosz elnök többé nem olyasvalaki, akivel mást gondolnak a világról, de képesek közös pontokat találni, hanem olyan ember, aki „az arcomba hazudik” és a „saját világában él” – ekkora tehát „ellenfelek voltunk”, hangzik Merkel összegzése. Egész politikafelfogásával ütközött, hogy a „szabályszegő diktálta a ritmust”, de a morális felháborodáson túl ez a kompromisszum lehetőségeit is átalakította. Ha ugyanis Ukrajnát előbb rávették, hogy váljon meg a nukleáris fegyvereitől, majd nem vették fel a NATO-ba és Merkel még 2014 után is ellenezte, hogy a nyugat lássa el nehézfegyverzettel az ukrán hadsereget, akkor az ukránok számára nem marad egyéb, csak az újabb egyezmények, tűzszünetek, békék aláírása – amelyekről maga Merkel állítja, hogy annyit sem érnek, mint a papír, amire leírják ezeket.
Merkel érvei itt is a többség megszerzésével függenek össze. 2008-ban még nagyon is megosztott volt Ukrajna népe abban, hogy keletre vagy nyugatra tartson (érdemes megnézni a 2014 előtti elnökválasztási térképeket, látványos az egyes országrészek politikai szimpátiájának különbsége), amiből Merkel azt a következtetést vonta le, hogy a NATO-meghívás Ukrajnán belül is feszültséghez vezetne. A 2014 utáni nehézfegyver-szállítással kapcsolatban pedig azokat a korabeli felméréseket idézi, amelyek alapján a német lakosság még a megtámadott NATO-szövetségeseknek nyújtandó, az észak-atlanti szerződés 5. cikkelye alapján kötelező katonai segítségnyújtást is vonakodott volna megadni – nemhogy egy NATO-n kívüli ország védelmi erőfeszítéseit támogatták volna. Csakhogy Merkel nem is kísérelte meg a német társadalom meggyőzését ebben az ügyben, maradt a távolságtartásra rezonáló politikai centrumban, közben viszont adós maradt a válasszal, hogy Ukrajna mégis hogyan védhetné meg magát, és Putyin miért tartana be inkább egy következő szerződést, mint egy előzőt?
A tragikusan alakuló Ukrajna-kérdésnél bizonyos értelemben ellentmondásoktól mentesebb, amit Merkel az őt a könyv megírására ihlető menekültválságról ír. Nevetségesnek tartja, hogy a menekültekkel készült szelfijei miatt akartak százezrek Németországba menni. Ennek igazi oka a háborús és a klímafenyegetések taszító, valamint az európai demokrácia és jólét vonzó ereje. 2015. szeptember 4-én késő este Merkel szűk körben egyeztetett arról, egyebek mellett Werner Faymann osztrák kancellárral, hogy a Magyarországon keresztül érkező menekülteket Ausztria és Németország befogadja. Horst Seehofer, bajor miniszterelnök, a CSU elnöke másnap reggelig nem vette fel a telefont Merkelnek, de utána hónapokig nyilvánosan bírálta a döntésért, amiből kivonta magát. Merkel így végső soron alkalmazta a Kohltól tanult vezetői módszert, az „irányelvi kompetenciát”: szűk körben, gyorsan meghozott irányadó döntés, amiért a kancellár személyesen vállalja a teljes politikai felelősséget a nyilvánosság előtt.
Az AfD, amely az euróválság idején keletkezett, majd a menekültválság meglovagolásával erősödött meg, Németország romba döntésének tartja Merkel befogadó politikáját. Elég valószínű, hogy Németország tényleg nem volt felkészülve az ilyen nagy számban, ennyire hirtelen érkező menekültek integrálására. Merkel azonban még csak menekülttömegről sem hajlandó beszélni, az evangélikus lelkész lánya következetesen emberekről ír tömeg és áradat helyett, és a talán legérzelemdúsabb nyilvános mondata szerint nem hajlandó megbánni, hogy ott és akkor a befogadás mellett döntött. 2015. szeptember 15-én így fogalmazott: „ha most neki kell állnunk bocsánatot kérni azért, mert a szükség órájában barátságos arcot mutatunk, akkor ez nem az én hazám”.
Hozzátehetjük, a szeptemberi döntés pillanatában Merkel megint csak nem érezhette úgy, hogy a többséggel szembemegy, mert az első napok, első hetek uralkodó érzelme a szolidaritás volt. A nehézségek utána jelentkeztek, és a közhangulat hamar el is romlott, különösen az iszlám terroristák által elkövetett merényletek és a muszlim migránsokhoz kötődő nyilvános inzultusokat követően.
2017-ben a CDU az addigi (azóta alulmúlt) legrosszabb választási eredményével biztosította csak be Merkel negyedik kancellári ciklusát. Merkel azonban azzal érvel bírálóival szemben, hogy éveken át kísérletezett a terhek Európai Unión belüli szétterítésével (lásd befogadási kvóta), és kancellárként sokkal többet tett a menekülthullámok megfékezéséért, mint a szájhősök. A 2015-ös menekültválság EU-ra vonatkozó részét az tette kezelhetővé, hogy Merkel megállapodást kötött Erdogan török elnökkel, aki euró milliárdokért cserébe az országán belül tartotta az ott átvonulni készülő emberek millióit. Ugyancsak Merkel elsősorban az afrikai országokkal való kapcsolatépítés, gazdasági támogatás révén igyekezett elérni, hogy minél kevesebben induljanak útnak Európa felé, azaz a problémák az EU-n kívül maradjanak. Amiről tehát például Orbán csak beszél, azért Merkel ténylegesen sokat tett, még ha ez nem is bizonyult elégnek. Nagy kérdés, hogy az AfD-féle „remigráció” vagy a Trump-féle „deportálás” reálisabb megoldást kínál-e legalább azoknak, akik ezekkel a módszerekkel együtt tudnak élni.
1989
Szabadság a címe Merkel könyvének, mert egy olyan ember írta, aki élete első felében megtapasztalta a szabadság hiányát, és azt, hogy a szabadságot legfeljebb csak becsempészni lehet a hétköznapokba. A második harmincöt évében élvezett lehetőség, hogy a saját kezében tartsa az élete feletti döntéseit, azzal járt, hogy a szabadságból fakadó, az azzal járó felelősséget is szívesen vállalta.
Talán nem annyira közismert – előttem mindenesetre nem volt az –, hogy a fizikus Merkel behatóan érdeklődik nemcsak a futball, hanem az irodalom, a film, a klasszikus zene és a történelem iránt is; történelmi tudásán mindig átszűrte jelenre vonatkozó elemzéseit és döntéseit. A volt kancellár egy olyan nemzedék tagja, amely részese volt a második világháború és a holokauszt szörnyű tapasztalatai társadalmi feldolgozásának, és belülről mélyen átélve foglalt állást akként, hogy ezek a dolgok soha nem következhetnek be újra. Zsigerileg idegenkedik a nacionalizmustól, ami nem akadályozza meg abban, hogy Németország szolgálataként értelmezze kancellári pályáját. Azt viszont elutasította, hogy akár a saját pártja a nemzeti jelképekkel kampányoljon, mivel ezek a szimbólumok nem tartozhatnak egyetlen politikai irányzathoz, csakis a nemzet egészéhez. Úgyszintén történelmi tapasztalatának része a hidegháború, Németország és a világ kettéosztottsága, a diktatúra valósága – és az is, hogy a diktatúrának egyszer vége szakad, ahogyan az 1989-ben megtörtént. Merkel 70 évesen egy olyan korszak veteránja, amely számára értékes a szabadság, mert tudja, hogy milyen, amikor nincs, és értékes a demokrácia, mert megélte annak hiányát. Hisz a világ megjavíthatóságában, mert 1989-ben a saját szemével látta, hogy a világ megigazulása bekövetkezik.
Bizonyára rengeteg mindent elrontott – aligha van olyan politikus a világtörténelemben, akinek a pályavégi mérlege pozitív lenne, még ha egyeseknek vannak is kimagasló érdemeik –, de hiányzik belőle a cinizmus és a valóságtól való eltekintés képessége. Angela Kasner azért ment fizikusnak, mert kétszer kettő az NDK-ban is négy, amihez Angela Merkel tartotta magát politikusként is minden döntésében, számos tényező – akár hibákhoz vezető – mérlegelését követően. Egyéni választókerületében egy rendezvényen 2019-ben kérdezték tőle (erről Kati Marton ír), hogy mire vágyik, mit írjanak róla a történelemkönyvek. Merkel azt válaszolta annyit, „hogy megpróbálta”.
Politikai öröksége nemcsak azon múlik, hogy döntései kiállják-e az idő próbáját, de azon is, vajon kétszer kettő a tények utáni világban is négy marad-e.
*
Fotó: Wikipédia
Az elemzés első és második része itt olvasható:
https://jelen.media/vilag/merkel-memoar-a-megfelelo-idopontban-a-megfelelo-helyen/
https://jelen.media/vilag/merkel-memoar-nem-szort-hamut-a-fejere/