Alkalmas pillanatok
6027 szavazat – ennyin múlt, hogy megnyílt az út Angela Merkel előtt a kancellári címhez.
Valójában egy vesztes választásról van szó a CDU szempontjából, amelynek Merkel akkor már az elnöke volt, azonban a 2002-es szövetségi választáson még nem rendelkezett akkora erővel, hogy a CDU/CSU pártszövetség kancellárjelöltjévé válhasson. Az uniópártok kancellárjelöltjeként Edmund Stoiber, a CSU elnöke, Bajorország miniszterelnöke lépett fel. Merkel a saját pártján belül sem birtokolt teljes befolyást, mivel a szövetségi parlamentben másvalaki, Friedrich Merz volt a frakcióvezető. Merkel és Merz két évvel korábban vették át a hatalmat az 1998-ban, tizenhat év kormányzás után ellenzékbe szoruló CDU-ban, amikor a párt tiszteletbeli elnökéről, az 1982-1998 közötti kancellárról, az országot újraegyesítő Helmut Kohlról kiderült, illegális pénzeket gyűjtött a párt választási kampányaihoz. Merkel volt az, aki a botrány közepette le merte írni egy újságcikkben, hogy a CDU-nak meg kell próbálnia a „vén csataló” nélkül, ahogyan Kohl saját magát nevezte, megoldania a problémáit.
Merkel ezzel véget vetett Kohl akkor már közel három évtizedes CDU-n belüli hatalmának. A botrány elsodorta Wolfgang Schäuble pártelnököt is, aki az 1998-as választási vereség után vette át Kohl pártelnöki posztját. A közélettől visszavonuló Kohl egész további életében neheztelt Merkelre, Schäuble viszont életre szóló szövetségese lett; belügyminiszterként, pénzügyminiszterként, végül a Bundestag elnökeként volt Merkel kulcsembere kormányzása idején. A pártfinanszírozási botrány véget vetett tehát a hosszú Kohl-korszaknak, de a Merkel-korszak tulajdonképpeni nyitánya a 2002-es vereség volt. Stoiber nem nyert, a CDU/CSU 6027 vokssal a 48,5 millió leadott szavazatból és 3 mandátummal kikapott a Gerhard Schröder által vezetett SPD-től. A megalakuló új parlamentben Merkel nem engedte már át Merznek a frakcióvezetői pozíciót, utóbbi később közel egy évtizedre visszavonult a politikai élettől, és alighanem ő az a politikus, aki a legtöbbet várakozott a kancellárjelöltségre és a kancellári posztra, amit komoly esélye van elnyerni a 2025. február 23-i előrehozott választáson.
Merkel életrajzának egyik személyes hangú, de nagyon is politikusi mozzanata, hogy a kancellár 2019-ben egy kiállításon megvásárolt egy bronzszobrocskát, amely a görög mitológiai Kairoszt, a kedvező alkalmak istenét ábrázolta. Az akkor már a visszavonulásra készülő kancellár úgy tartja, a politikai siker a megfelelő pillanat megragadásán áll vagy bukik. A jórészt férfi politikustársai által a leggyakrabban alábecsült, de az alulértékelésből erényt kovácsoló, természettudósi elemzőkészségét a politikai környezet felmérésében kamatoztató, politikustársaival ellentétben hallgatni, figyelni és várni tudó Merkel pontosan mérte fel, mikor léphet előre a második sorból, és azt is, mikor léphet előre az első sorban egyenlők közül egyedüli vezetővé. 2005-ben, amikor a szociáldemokrata kancellár kezdeményezésére előrehozott választást tartottak Németországban – ahogyan idén is pontosan ez történik –, már nem volt kérdés Angela Merkel kancellárjelöltsége. A választást a CDU a vártnál kisebb előnnyel, de azért nem hatezer, hanem több mint 400 ezer szavazat és 4 mandátum különbséggel nyerte meg. A kancellári hivatalt 2005. november 22-én foglalta el Angela Merkel, ahonnan választási vereséget sohasem szenvedve, 2021. december 8-án, saját döntése nyomán távozott.
Hátrányokból előny
Egészen pontosan harmincegy évig, nyolc hónapig és egy hétig tartott Angela Merkel politikai pályafutása.
1990. február 1-jén a Demokratikus Ébredés nevű politikai párt kampányába kapcsolódott be sajtószóvivőként, miközben a frissen alakult szervezet az NDK első és egyetlen szabad parlamenti választására készült. Merkel, aki 1986-ban kvantumkémiából doktorált, ekkor még csak felfüggesztette kutatói állását a Központi Fizikai Kémia Kutatóintézetben, de hamar kiderült, hogy oda már csak összecsomagolni megy vissza. Ellentétben második férjével, Joachim Sauerrel, aki nemcsak Merkel társa a nyolcvanas évektől a mai napig, de a tudományos pályát sem hagyta el egy percre sem. Olykor még Merkel éppen aktuális kancellári beiktatása kedvéért sem szakította meg a munkáját.
Merkel azok közé tartozott, akik a berlini fal megnyílása napján, 1989. november 9-én azonnal kihasználták a lehetőséget, és átmentek Nyugat-Berlinbe. Az ekkor a harmincas évei közepén járó tudós a hetente szokásos szaunázását követően értesült a történelmi fordulatról, és sporttáskájával a kezében sétált át a város addig elzárt felébe, ahol utoljára akkor járt, amikor hétéves korában a nagymamája magával vitte vásárolni, merthogy épp nyugati cigarettát próbált beszerezni.
Bár Merkel Hamburgban született, evangélikus lelkipásztor édesapja már az ő születését megelőzően jelentkezett a nyugati egyház felhívására, miszerint az NDK-ban rekedt gyülekezetekben szolgálatot teljesíteni hajlandó lelkészeket keresnek. A lengyel felmenőkkel bíró Horst Kasner és felesége, a danzigi születésű Herlinde Jentzsch 1954-ben, három hónapos első gyermekükkel, a későbbi szövetségi kancellárral költöztek a szovjet blokkba.
Angela Kasner, első férje nevének felvétele után már Angela Merkel, harmincöt évet élt az 1989-es rendszerváltás előtti Kelet-Németországban, majd a fal lebontásától számítva újabb harmincöt év telt el memoárja közreadásáig. Élete első szakaszában nem gondolhatott, és tényleg nem is gondolt politikai szerepvállalásra, de még csak különösebb karrierre sem. Egy evangélikus lelkész lányaként, testvéreivel együtt megtapasztalta a kívülállást, amit nem fokozott igazodással vagy kompenzáló hazugságokkal kezeltek, hanem a bejárható utak keresésével. A gyerekek nem tagadták le a szülők foglalkozását az iskolában, megszokták, hogy otthon a nyugati rádióadást hallgatják, ahogyan azt is fiatalon megtanulták a szüleiktől, hogy a Stasi beszervezési próbálkozásait úgy kell elhárítani, hogy azt vallják magukról, képtelenek titkot tartani, ezért alkalmatlanok lennének a konspirálásra. Angela Kasner jól tanult, például idegen nyelvet, ami akkor lehetett más, mint az orosz. A továbbtanulási lehetőségek közül azért választotta a természettudományt, azon belül is a fizikát, mert úgy gondolta, a kétszer kettő még az NDK-ban is négy kell hogy legyen. Nem volt lázadó, nem is épít magáról Merkel valamilyen utólagos ellenzéki imázst, de a rendszer kegyeltjei közé sem tartozott. Nem tartozhatott, és nem is vágyott erre, nem törekedett rá, nem törtetett érte, elfogadta a mozdíthatatlannak tűnő külső korlátokat. Néha-néha fizikus kutatóként eljuthatott külföldre, nyugatra is, s ezért, illetve a tudományos publikálás kedvéért angolul is megtanult, miközben azzal szembesült, hogy még a külföldi kvantumkémiai szakirodalom hozzáférhetőségének is politikai korlátai vannak.
Mindazonáltal a családjából magával vitt lojalitás, a gyerekkori brandenburgi lakókörnyezetből hozott félvidékiség-félvárosiság, a társadalmi helyzetből adódó képesség a kívülállással való megbirkózásra, a tudományos intézet egyetlen kutatónőjeként megtapasztalt kisebbségi lét, és nem utolsó sorban a természettudományban kifejlesztett analitikus ész, a problémák részekre bontásának készsége olyan képességekké és látásmóddá álltak össze, amelyek politikusként sikerekre vezették.
Ha nem is azonnal. Merthogy az 1990. márciusi egyetlen valódi NDK-választáson Merkel pártja, írd és mondd, 0,92 százalékot szerzett. Ezt követően azonban a Demokratikus Ébredés más kis pártokkal együtt beolvadt a keleti CDU-ba, amely az egyesüléskor a nyugati CDU részévé vált. Merkel az egyetlen szabadon választott, fél éven át fennálló NDK-s kormányban kormányszóvivő-helyettesként dolgozott, és ez elegendő volt hozzá, hogy annyira azért szem előtt legyen, hogy elindulhasson az 1990. decemberi, első össznémet Bundestag-választáson egyéni képviselőjelöltként. Gyerekkori nyarai színhelyének környékén, a Balti-tenger partvidékén, Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban indították a CDU színeiben, és győzött is, ahogyan az ezt követő hét parlamenti választáson ugyancsak itt elnyert mandátummal jutott be a parlamentbe. Számított, hogy keleti és nő, ugyanis a megalakuló új Kohl-kormányba, nehéz szépíteni, díszkeletieket és dísznőket castingoltak. Az már egy másik kérdés, hogy a Merkellel együtt induló újdonászok különböző okokból – ki a Stasi-múlt, ki csak szimplán az elégtelen tehetség miatt – sorra kidőltek, Merkel azonban előbb nőügyi, majd a Németországban már a kilencvenes években is fontosnak számító környezetvédelmi és energiabiztonsági tárca élén csinálta végig a Kohl-kormányok időszakát, egészen az 1998-as választási vereségig. Az ellenzékbe szoruló CDU-ban először főtitkárrá választják a megújulás jegyében, majd 2000-ben pártelnökké. Ezt a posztot tizennyolc éven át töltötte be. Ahogyan 2002-ben fontosnak tartja a frakcióvezetői poszt megszerzését, úgy a pártelnöki és a kancellári pozíciót is egyazon hatalmi centrum részeként értelmezte. Amikor 2018-ban megvált a CDU-elnökségtől, az már a megtervezett visszavonulása állomásaként történt.
A Merkel-könyv ismertetésének második része itt olvasható:
https://jelen.media/vilag/merkel-memoar-nem-szort-hamut-a-fejere/