Még az sem tragédia, ami annak látszik

Az elmúlt néhány év egyik üdítő filmes jelensége, hogy egyre több olyan hazai alkotás került a mozikba, amik így vagy úgy, de a valóságunkról szólnak, amik valamilyen nézőpontból, valamilyen helyszínen azt mutatják be, ahogy ma Magyarországon élünk. Ezzel párhuzamosan némiképp elkeserítő, hogy ezeknek a filmeknek a nagyrésze mindenféle állami támogatás nélkül valósult meg. Félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy megszületett a Nyersanyag, az Egy százalék indián, a Magyarázat mindenre, a Feketepont, az És mi van Tomival? vagy közönségfilmes szegmensben a Futni mentem, csak közben szédítő a gondolat, hogy tehetséges alkotók úgy sakkoznak a pénzükkel, és az idejükkel, hogy közben minimális büdzséből létre tudjanak hozni egy releváns filmet.

A kezdő gondolathoz visszatérve, tényleg örülök neki, hogy beszélünk róla, milyen életet élünk, mivel küszködünk, hogy képződik le a mindennapi valóság egy általános iskolában, egy érettségiző srác fejében, egy házasságban, egy függőségben, vidéken vagy épp a fővárosban. A Sünvadászat is egy ebben a sorban, és számomra azért különleges, mert úgy tud nagyon sok dolgot elmondani, elárulni rólunk, hogy nem beszéli túl a dolgokat, hogy nincs a szánkba rágva mit, hogyan kell értenünk, mi miért van ott, ahol, ki miért csinált valamit úgy, ahogy. És miközben nagyon is valódi, ismerős problémákba megy vele, amikkel sokszor rohadt nehéz megküzdeni, valahogy végig van benne valami megengedés, empátia, hogy a végén úgy lehet felállni a székből, hogy arra gondolunk: nincs tragédia, csak vannak elcseszett napok. Néha hetek is.

Bogi, elsőéves a Zeneakadémia klasszikus ének szakán, a Nyírségből költözött Budapestre, és az iskola mellett, unokatestvére, Tamás gyerekeire vigyáz. Egy nap, ennyit látunk ebből a három emberből, mégis többet megértünk belőlük, és magunkból is. Tudom, hogy ez hatalmas közhely, de muszáj volt leírnom. Szóval azon a napon, amikor találkozunk velük, Boginak Tamástól kéne átvennie Zitával közös kislányukat, Lujzit, hogy aztán a napot vele, és Lujzi kisöccsével Vilikével töltse, ameddig Tamás a színházban próbál, Zita pedig azt a kiállítást installálja, aminek ő a kurátora. Mindezek mellett lelkileg és fejben fel kéne készülnie az esti vizsgájára. Miközben Boginak is zsonglőrködnie kell az idővel, és a tennivalókkal, történik egy baleset. Semmi végzetes, pont annyi, amennyi bárkivel megtörténhet, aki egy szemvillanásnyi időre nem figyel oda a környezetében lévő 1-5 éves gyerekre: Vilike lenyel egy hűtőmágnest. Bogi pánikba esik, és kezdetét veszi egy néha Örkényi kaland, amiben Bogi próbál orvoshoz menni a kisfiúval, közben vigyázni a világ dolgait, de főleg a környezetében lévő felnőtteket éles szemmel figyelő Lujzira, és nem megbolondulni, hiszen színpadra kéne állnia a Zeneakadémián. Ahol ráadásul nem csak a kellően szigorú, és meglehetősen konzervatív nagypapája, de fiúja is meg fogja hallgatni. Nyilván nagyon egyszerűen meg lehetne oldani ezt a helyzetet, szólni kell a szülőknek, hogy helyzet van, és az első ijedtség után valószínűleg mindenki túltenné magát a történteken. De… De Bogi annyira retteg tőle, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem vigyázott eléggé, ha épp akkor történt baj a kisfiúval, mikor vele volt, hogy inkább próbálja megoldani fű alatt, amitől a káosz persze egyre csak fokozódik, amit az sem könnyít meg, hogy a szülők tisztázatlan viszonya miatt az egész család élete egy merő káosz.

Nagyon könnyű lenne Schwechtje filmjét annyival elintézni, hogy milyen pontos, milyen jól látja a feladatokkal örökké zsonglőrködő szülők helyzetét, hogy milyen extrán érzékeny ebben az egész problémakörben a nőkkel kapcsolatos kihívásokra, a párkapcsolati krízisikre, de ezek hatalmas közhelyek, a Sünvadászat viszont minden csak nem közhelyes film.

Abban, ahogy Bogi szótlanul figyeli Zitáékat, ahogy nem találja a helyét a csoporttársai között, közben viszont frusztrálja a nagyapja konzervativizmusa, az a klasszikus (idejétmúlt?), férfiszerep-felfogás, ami a fiújából árad, ott van annak a vidéki lánynak minden bizonytalansága, aki otthon már nincs otthon, a nagyvárosban meg még nincs. Ezt azért tudom, mert én is átéltem azokat az éveket, amikor annak a közegnek a kódjait, amibe bekerültem még nem, vagy nem teljesen értettem, a régieket pedig már nem volt kivel megosztanom. Embere válogatja, mindenki másképp birkózik meg ezzel a helyzettel, nekem hosszabb idő kellett ahhoz, hogy itt is, ott is megtaláljam az új helyem, és van, akinek ez sosem sikerül. Abban pedig a film öniróniája csillan meg, ahogy a spicces, és kétségbeesett Zita azt magyarázza Boginak, hogy mennyire csodálja a lány tisztaságát, egyszerűségét. Tényleg, ahogy a pesti értelmiségi a jóravaló vidéki teremtést elképzeli. Miközben ő is küszködik azzal, hogy a helyén maradjon a házasságában, hogy este ne érezze magát komplett csődtömegnek anyukaként, és ne veszítse el a szakmai önmagát sem, és a nagy zsonglőrködésből néha csak az marad a nap végén, hogy semmi sem sikerült.

Mert, és ez nagyon szépen látszik Tamás és Zita beszélgetésében, olyan okos, nagy szavaink vannak az életünk megannyi helyzetére, olyan szépen tudjuk magyarázni a miértjeinket, vagy épp a másik miértjeit, pedig néha mindenki helyzetét megkönnyítenénk, ha egyszerű tőmondatokban fogalmaznánk. Ezt akarom. Ezt nem akarom. Elcsesztem. Elcseszted. Sajnálom. Semmi baj. Keressük az okokat, a magyarázatokat, hogy az én anyám, a te anyád, a családom, a karrierem, mert nem figyelsz, mert nem figyelek, miközben az egész nem szól másról, mint hogy emberek vagyunk, és egyik nap működnek a megoldókulcsaink, a másik nap meg nem. Egyik nap gond nélkül vágunk rendet a kihívások között, máskor a legkisebb fennakadásba is belebukunk. Néha mi sem egyszerűbb, mint jó szülőnek lenni, máskor meg örül az ember, ha a nap végén nem érzi úgy, hogy mindent, végérvényesen elszúrt. A másik néha legfőbb szövetségesünk, máskor nem is értjük, mit keresünk egymás életében.

És, hogy ezeket az egyszerűnek tűnő állításokat mennyire nehéz kimondani? Annyira, hogy az ember néha inkább megnémul, csak beszélnie ne kelljen. Néha annyira könnyű áttolni másra a felelősséget, hogy nagy megkönnyebbülésünkben az már fel sem tűnik, hogy mi mit mulasztottunk el éppen.

Miközben pedig mi, okos felnőttek esünk kelünk, nem ritkán a saját lábunkban megbotolva, ott vannak körülöttünk a gyerekek. A legkegyetlenebb bírák, akik ugyanakkor egyetlen szavukkal képesek minden rémes teher alól feloldozást adni. Petrovits Genovéva és Schwechtje Mihály gyerekei zseniálisak a filmben, őszinte elismerésem nekik, nem egyszerű kiegészítők voltak ebben a történetben, hanem rengeteget tettek hozzá a jelenlétükkel. Lujzi arról beszél, hogy ő pontosan tudja, mikor kamuznak a szülei, és hogy Bogit is rajtakapta a hazugságon, de közben ragaszkodik a lányhoz, még a vágyott törpesünit is róla szeretné elnevezni. Amennyire elvágólagus az ő kis világuk, annyira rugalmas is. Nekik még nincs kegyes hazugság, még nem léteznek szürkezónák, de közben rendkívül megengedőek a tökéletlenségeinkkel szemben, és amennyire dühös a kislány az anyukájára, amiért mégsem mennek sünit figyelni éjjel a kertbe, annyira biztos vagyok benne, hogy másnap újra ő lesz a legcsodálatosabb nő számára a világon. Apropó anyuka, imádtam, ahogy Jakab Juli mozdulatában, tekintetében, ott volt a tehetetlenség, a türelmetlenség, az a fura csalódottság, hogy szeretné jobban, vagy legalább máshogy csinálni, de ma nem tudja. Természetes volt, mint ebben a filmben minden.

Ahogy hazafelé sétáltam a vetítésről, de még másnap reggel is, éreztem valami furcsa zaklatottságot, talán mert ismerős volt ez a történet, talán, mert így vagy úgy minden szereplővel mélyen együtt tudtam érezni (az előbb Jakab Julit emeltem ki, de Mari Dorottya minden szótlan pillantását imádtam, mert azokban benne volt minden, de Polgár Csaba, és az epizód szerepben feltűnő Fullajtár Andrea is egy lélegzetvétellel megteremtette a maga karakterét). Zsonglőrködünk, próbálkozunk, minden fórumon próbálunk helytállni, aztán mikor az összes labda elgurul a kezünkből, állunk csalódottan, hogy ma sem voltunk tökéletesek. Miközben tudjuk, én is tudom, meg a másik is, hogy ez a tökéletesség-illúzió csak nyomasztásnak jó, semmi másnak. Vannak pocsék napok, van, amikor semmi nem sikerül, van, amikor nem, hogy tökéletesek nem vagyunk, de örülünk egy gyenge kettesnek is. Aztán valahogy mégis túléljük, hogy a dolgok nem kifésülhetőek. Mint a süni hátán a tüskék.