Mint ismert, a tavaly szeptemberi választások után Alexander Van der Bellen államfő nem volt hajlandó a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpártnak (FPÖ) adni a kormányalakítás jogát, helyette a másodikként végzett ÖVP-t bízta meg, hogy folytasson tárgyalásokat a kiszemelt partnerekkel: a szociáldemokratákkal és a liberális Neos-szal. Csak miután nem tudtak megállapodni, kapott esélyt a választás győztese, az FPÖ kancellárjelöltje, Herbert Kickl. Ám az ő kísérletét sem koronázta siker, nem tudott megegyezni a Néppárttal, így az államfő ismét az első forgatókönyvhöz nyúlt vissza. A három párt okult a korábbi kudarcból és konstruktívabb hozzáállással, nagyobb kompromisszumkészséggel meg is született a koalíciós megállapodás. Ami muzsika az Európai Unió legtöbb tagállami vezetője fülének – az egy Orbán Viktor kivételével, aki jobban örült volna, ha Kickl állna Ausztria élén.
Az osztrák közéletben komoly felháborodást okozott az a lehetőség, hogy az ország történetében első alkalommal kancellárt adna a Szabadságpárt. A Néppárton belül is botrányhoz vezetett, egymás után szólaltak meg a párt korábbi politikusai, akik még mindig nagy tekintélynek örvendnek, mint Franz Fischler, az Európai Bizottság első osztrák tagja, vagy a volt külügyminiszter, Ursula Plassnik. Mindez nem számított, reális közelségbe került, hogy Ausztriának a liberális demokráciának, független sajtónak hadat üzenő, Putyin-barát, euroszkeptikus kancellárja legyen. Végül Kickl mohósága, túlzó követelései vezettek ahhoz, hogy az utolsó pillanatban meghiúsultak a tárgyalások.
A koalícióra lépő három párt 210 oldalas programjában láthatóan mindenki megkapta, ami számára elsődlegesen fontos volt, túl azon a közös célon, hogy rendbehozzák a büdzsét, hogy elkerüljék a túlzott költségvetési hiány miatt fenyegető brüsszeli eljárást. Ezért két évre szóló költségvetést dolgoztak ki, amelyben – a szocialisták követelésére – nemcsak a kiadásokat kurtítják, de az állam bevételeit is új forrásokkal gyarapítják. Így például a bankokat, energiakonszerneket, ingatlancégeket, magánalapítványokat nagyobb mértékben szólítják a kasszához. Az elmúlt évek magas inflációját azzal kompenzálják, hogy egy évre befagyasztják az állami lakások lakbérét, és ezután majd csak mérsékelten emelhetik.
A Néppárt elérte, hogy jelentősen szigorítsanak a bevándorlási politikán. A programba olyan, korábban elképzelhetetlen feltételek is bekerültek, mint „aki tartósan közöttünk akar élni, annak magáévá kell tennie közös értékeinket, meg kell tanulnia nyelvünket és munkába kell állnia. Ezért már az első naptól kezdve kötelező, három évre szóló integrációs programot vezetünk be, amely alatt csak korlátozott ellátások lesznek érvényben”. Továbbá kidolgozzák a kiskorú lányok számára a fejkendő viselésének az alkotmánnyal összeegyeztethető tilalmát is. A Neos garanciát akart kapni a jogállam megerősítésére. Vezetője, Beate Meinl-Reisinger az állam és intézményei iránti bizalom erősítése érdekében a független igazságszolgáltatásért küzdött – elérte, hogy létrejöjjön legfőbb igazságügyi hatóságként a szövetségi ügyészség.
Miután a Néppárt és a szociáldemokraták vezetése elfogadta a kormányprogramot, és jóváhagyta a személyi kinevezéseket, már csak a Neosra várnak, amelynek helyzete bonyolultabb, és még szolgálhat meglepetéssel. A párt alapszabályzata értelmében ugyanis a tagság kétharmados támogatására van szükség, a vasárnapi szavazás eredményét nem lehet borítékolni. Ha elutasítanák a programot, akkor maradna a másik kettő koalíciója, minimális, egyetlen parlamenti képviselői többséggel.