Schmidt Mária mondatai nem is feltétlenül csak azért fenyegetőek, mert az MTA maradék vagyonának elvételét helyezik kilátásba – ezek szerint valóban van még valami Magyarországon, amire a NER nem tette rá a kezét, s fantáziát lát a tulajdonlásában, ami különösen érdekes Schmidt Mária esetében, aki saját családi cége ingatlanvagyonát az államon keresztül forgatja meg, s most éppen néhány milliárdocskát venne ki osztalékként –, hanem azért is, mert jelzik: nincs kegyelem. Hiába gyűrte maga alá a NER az MTA-t, hiába szervezte ki alóla a kutatóhálózatát, azt hiába alakította át úgy, hogy a működési modelljét ne a tudománypolitika elvárásai határozzák meg, hanem üzleti szempontok, hiába alázta meg annak idején Palkovics László a világ legnagyszerűbb tudósainak egyikét, az akadémia elnökét, Lovász Lászlót, hiába sodorta olyan méltatlan helyzetbe az MTA vezetését az akadémikus-miniszter, hogy 54 perc alatt véleményezzék a létüket meghatározó törvényt, hiába lett Freund Tamás személyében egy a kormánnyal szemben legalábbis visszafogottabb új elnöke a történelmi intézménynek, nem, nem, nem volt elég: nem elég legyőzni valakit, meg is kell törni.
Mindez egyébként arról jutott Schmidt Mária eszébe, hogy az Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya olyan belső állásfoglalást adott ki április elején, amely szerint, ha Orbán Viktor májusban ellátogatna a Magyar Tudományos Akadémia 200. évfordulójára emlékező ünnepi ülésre, a résztvevők számottevő része tiltakozásul elhagyná a termet, mivel szerintük a „miniszterelnök a 2025. március 15-i állami ünnepségen elmondott beszédében több tekintetben is átlépte azokat az írott és íratlan normákat, amelyeket egy jogállamban a miniszterelnök semmiképpen sem léphet át. Erkölcsileg elfogadhatatlan, jogi felelősséget is felvető, az újkori történelmet ismerve pedig kimondottan veszélyes magatartásnak tartjuk a különféle társadalmi csoportok nagy nyilvánosság előtt történő, uszító jellegű dehumanizálását, hasonlóképpen a tendenciózus utalásokat arra, hogy bizonyos közösségek túl régóta élnek az országban, és túl sok mindent éltek túl.”
A poloskázásról van szó és a tavaszi nagytakarításról.
Schmidt Mária szerint ez a közös nyilatkozat „nettó politizálás”, valójában az ellenzékkel egyeztetett állásfoglalásról van szó, amelynek az érveit „az akadémikusok szervilisen megismételnek”. Mindez alkalmat adott a XX. Század Intézet, a XXI. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum főigazgatójának arra is, hogy a nyilatkozat kapcsán kifejtse véleményét az akadémikusokról. Szerinte többségüket legszűkebb környezetükön kívül senki sem ismeri, ezért véleményüknek csak az adna súlyt, ha érveik és mondanivalójuk olyan meggyőző erővel bírna, amelyre érdemes lenne odafigyelni. Ehelyett a balliberálisok évtizedek óta használt módszeréhez folyamodnak: az „aláírásdihoz”. A nyilatkozatot aláírók pedig szerinte egytől egyig „sokat próbált ballibek”. Ami a ballibséget illeti, a belső anyagot Földi András, az ELTE jogi karának professzor emeritusa, Mihályi Péter, korábbi helyettes-államtitkár, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára és Vörös Imre egykori alkotmánybíró, az MTA rendes tagja nyújtotta be, az indítványt megszavazók között volt Chikán Attila, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere és Vékás Lajos, a kormány számára az új polgári és a büntetőtörvénykönyv kidolgozását segítő Széchenyi-díjas jogászprofesszor is.
Érdemes felfigyelni azonban arra a finom distinkcióra is a történész asszony érvelésében, amellyel különbséget tesz a természettudományi és humán tudományos kutatóintézetek között. Szerinte az előbbieknél „fontos és komoly munka folyik”, ám a humán területeken „évtizedek óta semmilyen érdemi munka nem folyik”, és az ott dolgozók „mellékállásokból” élnek, nyilvánvalóan nem úgy, mint az általa vezetett XXI. század intézetnél dolgozók, ahol olyan pallérozott tudományos elmék vannak alkalmazásban, mint Deák Dániel, aki talán nem szorulna mellékállásra, de azért valami kis mellékest összehoz a Megafonnál is, egyszer élünk.
Schmidt Mária persze a szólásszabadság elkötelezett harcosa, kifejezetten megengedően beszél arról, hogy magánemberként vagy az illetékes tudományág művelőjeként mindenkinek, így az akadémikusoknak is joguk van véleményt nyilvánítani, hiszen Magyarországon vélemény- és szólásszabadság van, de ehhez szerinte személyes bátorságra volna szükségük. Ehelyett rendre az MTA intézményi tekintélye és kollektív védelme mögé bújnak, hogy – idézzük – illetéktelenségüket és gyávaságukat leplezzék.
Schmidt Mária ezek szerint nem igazán hallott arról, hogy bizonyos hivatások művelői – ez esetben a gazdaságtudományok és a jogtudományok vezető tudósai – már csak szakmai-etikai követelményekből adódóan is megfogalmaznak közös véleményt, amit épp azért tesznek, hogy ezzel adjanak súlyt a mondandójuknak, ami pedig a személyes kiállásukat illeti: az állásfoglalás kezdeményezője, Földi András például a leghatározottabban tiltakozott a kormány eljárása ellen, amikor az épp a CEU elüldözésével volt elfoglalva, s egyike volt azoknak az előadóknak, akik több száz diák előtt tartottak alkotmányjogi, összehasonlító jogtörténeti és közigazgatási előadásokat az ELTE jogi karának egyik nagyelőadójában, hogy így demonstrálják az egyetemi autonómia iránti elkötelezettségüket. Megemlíthetnénk Chikán Attila közgazdászt, volt nemzetgazdasági minisztert is, aki számos nyilatkozatban és interjúban fejtette ki nem túl hízelgő véleményét az Orbán-kabinet gazdaságpolitikájáról, s akit a magyar kormány megtisztelt azzal a kitüntető figyelemmel, hogy a telefonjára rátelepítette a Pegasus kémprogramot, biztos, ami biztos, ki tudja, milyen álnokságokra képesek az ilyen nagytekintélyű, tisztességben megőszült professzorok, s lám, akárki adott is utasítást a kémprogram használatára, utólag is bebizonyosodott, hogy igaza volt, bizony, Chikán Attila sunyin megbújva az állásfoglalást egyébként egyhangúlag elfogadó akadémikusok közt, aláírta az Orbán Viktor poloskázását elítélő szöveget, mélyen megrengetve ezzel nemcsak az MTA szellemiségét, hanem a magyar kormányt is.
Nem, Schmidt Máriának nincsenek ilyen szakmai-hivatásbéli skrupulusai, hiszen azok sztálinista időket idéznek, ő bőven megelégszik bizonyos tudományos igazságok merész kimondásával, s csak hogy ezek közül legalább egyet idézzünk, íme: „Nyugaton, sőt már a lengyeleknél is(!) arra törekszenek, hogy a gyermeket akár a kilencedik hónapban, sőt közvetlenül a megszületése után is megölhessék”. Ez azonban nemcsak a maga egetverő bornírtsága miatt ijesztő, hanem azért is, mert ma ez az ember a magyar kormány szellemi holdudvarának egyik legbefolyásosabb – és persze: leggazdagabb – tagja, szellemi éceszgébere, történelemszemléletének meghatározója, akinek egyéni motivációját Freund Tamás akadémiai elnök – Schmidt Mária nevének említése nélkül – igen finoman így érzékeltette a történész kijelentései után kiadott nyilatkozatában: „Az akadémikusok számának korlátozása egyéni sérelmeket okozhat, ami gyakran Akadémia-ellenességhez vezet”.
A Széchenyi-díjas neurobiológus az egyéni hátteret illetően talán nem téved, de az MTA-t sztálinizmussal vádoló Schmidt Mária és a magyar kormány valójában történelmi mintákból dolgozik: a valódi cél az, hogy a hivatásrendeket a saját etikai alapelveiktől, az akadémia tagjait pedig maradék méltóságuktól is megfosszák.