A 2010-es választások után a nagy választói legitimációt a magyar köztársaság demokratikus elemeinek kiiktatására használó Fidesz tartalmi értelemben autokratikus puccsot hajtott végre.
Új, egypárti alkotmánnyal lepte meg az országot, miután az előző két évtized képtelen volt beteljesíteni egy konszenzuális alkotmányozás vágyát, vagy inkább szükségletét. Hiszen a rendszerváltás alkotmánya néhány alapvető intézményes hibában szenvedett, amely védtelenné tette az autokratikus kihívásokkal szemben. A kétharmados parlamenti többség veszélyeit jelentősen alábecsülték, amikor a kormányzati stabilitás és parlamenti egyensúly mellett az ideiglenesnek tekintett alkotmányt nem helyezték védelem alá. Történt ez egy olyan politikai konstrukcióban, ahol a választási rendszer aránytalan, tehát viszonylag könnyen alakulhat ki jelentős mandátumtöbbség és egy olyan politikai kultúrában, ahol nem lehetett (volna) komolyan számítani minden szereplő alkotmányos önmérsékletére.
Még ma is sokan tesznek úgy, mintha ez a 2010-es autokratikus fordulat meglepő és váratlan lett volna. Pedig Orbán pontosan erre várt, erre készült és ezt nem is titkolta. A demokraták meglepődése is furcsa, hiszen a Fidesz első kormányzásának hatalomtechnikái és ellenzékben tanúsított szerepfelfogása közepette látványosan és rohamosan veszett el a demokratikus értékek képviselete és a konszenzuális demokrácia. Az a megalapozatlan várakozás, hogy a rendszerváltás alkotmányozása a stabil intézményrendszer révén megvédi magát bármilyen autokratikus szándéktól, politikai és szakmai felelőtlenség volt. Ebben, mint később kiderült, az Európai Unió döntéshozói is osztoztak.
Felelőtlenség volt ez, mert a végrehajtó hatalmat korlátozó intézmények soha nem hordozták magukon a stabil jogállami kultúra jegyeit. Felelőtlenség, mert e naivitáshoz be kellett csukni a szemet, amikor az alkotmánybíráknak fontosabb volt státuszuk megőrzése, mint néhány alkotmányos elv, vagy amikor a bíróságok vezetésében ismét nepotikus és a bírák belső függetlenségét megkérdőjelező hatalmi gyakorlatok alakultak ki. Észrevétlen maradt a demokrácia-hiányos szervezeti kultúra. A Magyar Köztársaság könnyű préda volt a magának a politikai jobboldalon helyet találó (helyet csináló) Fidesz számára, amely eddigre elvesztette eredeti jellegét, és egy személyközpontú, hierarchikus konglomerátummá vált. Gazdasági hátterét és forrásait az első Orbán-kormány teremtette meg a közpénzek jelentős mértékű átirányításával és a lojalitási hálózatok kiépítésével. A módszerek és technika rendelkezésre állt, a hatalmat kellett hozzá megszerezni, és aztán tartósan megtartani. Ez utóbb szándék megvalósulása a közjogi átalakítások története.
Már az első Orbán-kormány megteremtette az autokratikus visszalépés, a demokrácia felszámolásának feltételeit. Kialakította azt a hatalomgyakorlási módszert, amely a pártvezető-kormányfő személye körül összpontosult, a teljes hűségre és alárendelődésre épült és felépítette a maffiaszerűen működő gazdasági alapokat.
De a kísérlet sikeréhez akkor még nem volt adott a kétharmados többség. Az 1998-2002 között fennálló Orbán-kormány a végrehajtó hatalom jelentős megerősítésével, egy kancellári típusú kormányzással végezte el a jobboldali politikai mező kiépítését és stabilizálását. A vezér szerepét nemcsak a gyakorlatban, hanem az ideológiában is meglapozták a demokrácia szemantikai átírásának kísérletével, a súlyos történelmi terheket cipelő vezérdemokrácia fogalmával. Valójában a konszenzus és kooperáció helyébe a kiszorítás stratégiája került. A kisgazdákat belül, az ellenzéket a hatalom sáncain kívül akarták kiszorítani minden lehetséges területen, a gazdaságban, érdekképviseletekben, a kultúrában. Orbán és egyre inkább a Fidesz egésze számára a hatalom közjogi és társadalmi értelemben is csak monopolizált és hierarchizált formában hatékony. Mindezek mellett már az első Orbán-kormány is nyíltan megkérdőjelezte a rendszerváltás alkotmányosságát, amikor a „több mint kormányváltás” programjával új hatalomgyakorlási módozatot intézményesített.