Kutya nehéz LMP-snek lenni. Már nem pusztán szavazónak, ott is vannak nehézségek, de párttaggá lenni. Fura és öngyilkos kettőssége a működésüknek, hogy egyfelől a párt megalapítása óta bázisdemokrata buzgalommal igyekeznek minden tagot bevonni minden lehetséges döntésbe, így eshetett például, hogy arról is pártszintű döntés született, hogy az LMP első frakciójának tagjai milyen telefont kaphattak. Butát, nehogy elbízzák magukat. De tényleg, ebben az időben még elnöke sem volt a pártnak.
Másfelől, e bázisdemokrata döntések megalkotói, a „bázis” tagjai idejekorán rájöttek arra, hogy érdemes az ajtókat bezárni, a párt testét filigránnak megtartani, így ugyanis kis túlzással minden tag „valaki” lesz, mindenkinek jut ilyen mandátum vagy olyan megbízás. Igazi tragédiája az LMP-nek, hogy két felmenője, a Védegylet és a Humanista Párt legjobb tulajdonságait nem sikerült tovább vinni; a párt rossz kompromisszumai ezeket legyilkolták. Előbb a fent részletezett bezárkózás okán a humák mozgalmisága tűnt el az LMP-ből, magasba emelt bicikliből lett csoffadt önparódia, majd a Védegylet intellektusa, elvi fundamentuma égett el az összefogásnak „az emberek nem olvasnak programot”-kiáltozás közepette rakott máglyáján.
Az LMP 2010-ben az összeomló SZDSZ helyén, a városi liberális értelmiség új kedvenceként tört be a politikába, hogy nagyon hamar világos legyen: nem akar ugyanoda beállni, aminek leváltására alakult. Két évvel azelőtti belvárosi pártfogói és külföldi finanszírozói ezért legott új liblinget kerestek maguknak, aki képes leszállítani a patásorbán bármi áron történő leváltásának illúzióját. Ekkor szakadt a párt, jött létre a már tényleg érdemi tagság híján, de jó érdekérvényesítő frontpolitikusokkal működő Párbeszéd, az LMP-t pedig a 2010 előtti világot visszakívánó élcsapat a kukába szánta. Ehhez képest a borzalmas ellenzéki ajánlatra nemet mondó, de nem kormánypárti szavazók nem pusztán a legerősebb ellenzéki párttá tették a Jobbikot, de még az LMP-re is volt gondjuk, 5 százalék fölé lökve Schifferéket egy minifrakció erejéig a 2014-es választásokon.
A ciklus közepén aztán Schiffer András kiszállt, de Szél Bernadett a vállára vette a pártot, kitartott az összefogási zsarolásokkal szemben, és megtette a legtöbbet, amit egy önálló párt tud a kormányváltás érdekében: egyedül is bőven átlépték a bejutási küszöböt. Hogy rögtön ezt követően ki és miért verette szét a pártot, azt talán sosem tudjuk meg.