Mindenki másként emlékezik a rendszerváltásra, és mindenkinek megvan a maga története a rendszerváltásról. Nem törekszem arra, hogy mindenki számára elfogadható történetet írjak, inkább csak elmesélem, hogyan éltem meg azt, amit rendszerváltásnak neveznek. Hagyjuk most Szűrös Mátyást, és igyekezzünk Pozsgay elvtársat meg az ő elnöki aspirációit is elfelejteni – ha ez véletlenül még nem történt volna meg. A következőkben csak a saját történetemet fogom elmondani.
Kezdetektől tudtam, hogy a rendszerváltás az én világom. A régi rendszer – amit nem igazán kedveltem – már nem, az új – amitől a kezdetektől tartottam – pedig még nem működött. Két rendszer között voltunk, és ezzel eljött a magamfajta világa. Azt is tudtam, hogy ilyen hatalmi vákuum újabb bekövetkezésére legalább száz évet kellene várnom, jó lesz tehát most kihasználni a váratlanul adódottat. Sem a régi, sem az új rendszerben nem törekedtem semmilyen pozícióra. Egyszerűen érdekeltek a megnyíló új lehetőségek. Lehetséges-e demokratikusabb, kevésbé kirekesztő társadalmat létrehozni, a szegénységet valamelyest visszaszorítani, s környezetbarát társadalom felé elmozdulni – ilyes kérdések foglalkoztattak leginkább akkoriban.
És persze mindent látni akartam, ezért aztán a terepmunkák és az akciókutatások váltogatták egymást. Meg sok külföldi utazás. Korábban nem nagyon utazhattam külföldre, most meg állandóan jobbnál jobb helyekre hívtak. Hirtelen kíváncsiak lettek ránk, miközben mi egyre inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy „úgysem fog sikerülni”. Régen is mindig „cserbenhagytak minket”, most is „csak a pénzünk meg a piacaink” kellenek nekik. „Kimennek a tankok, bejönnek a bankok” – mondogatták, de eleinte ez is inkább csak tanulmányozásra érdemesnek, mint veszélyesnek tűnt.
Izgalmas idők voltak ezek. Teljesen elhanyagoltam a családomat, alig voltam otthon. Elvártam, hogy ők is legalább „száz évre előbbre” éljenek. Ebből persze rövidesen nagy bajok lettek. Lehet, hogy különben is lettek volna bajok, de ez az életmód biztosan sokat ártott. Egyik nap Rióban voltam, és még a repülőn kiagyaltam a szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció gyökeresen különböző voltának okait és következményeit, majd miután Ferihegyen a piszkos ruhát tisztára cseréltük a feleségemmel, San Francisco felé vettem az utam, ahol viszont azt igyekeztem megérteni, hogy mitől szegregáltabbak az észak-amerikai metropoliszok Brazília sokkal kevésbé merev etnikai kirekesztéssel jellemezhető nagyvárosainál. Később sokat írtam ezekről a kérdésekről, legérthetőbben talán Hanyatló világok (L’Harmattan, Budapest 2020) című könyvemben, aminek alcíme – Szubjektív tudományos önéletrajz – magáért beszél. Aztán a következő héten már Csenyétén, a gettósodó borsodi aprófaluban voltam, amiről később ugyancsak rengeteget írtam. De ebből most ennyi elég – inkább csak az akkori felpörgött életmódot és a közben folyó tudományos munka varázsát akartam érzékeltetni. Meg azt, hogy ez is a privilegizáltak rendszerváltásához tartozott, ahogyan az is, amilyen hamar mindez véget ért. Egyszer csak már senki sem volt kíváncsi ránk, örökké elégedetlen, folyton panaszkodó önsorsrontókra. Puff neki, most várhatok legalább száz évig a következő csodára – gondoltam.
Meg kell hagyni, hogy nemcsak értelmes dolgokat találtam ki abban az időben. Itt volt például a vízlépcső és a világkiállítás összekapcsolásának ügye. Hogy azt kéne mondani az osztrákoknak, álljanak el attól, hogy vízlépcsőt építsünk, mert különben mi fogunk elállni a következő világkiállítás közös megrendezésétől. A végén vízlépcsőnk csak úgy lett, hogy abból leginkább mások profitálnak, a világkiállítás közös megrendezésére vonatkozó terveket meg úgy, ahogy voltak, teljesen elfelejtettük. Lett helyette vadászati világkiállításunk. Visszatekintve az egész ötlet, már a megfogalmazásától kezdve, teljes őrület volt. De, ahogy mondani szokták, volt benne rendszer: a korai rendszerváltás felpörgetett politikai szerencsétlenkedése. Mindenki valami olyannal foglalkozott, ami nem az ő dolga volt, és amihez nem nagyon értett.
Egyfelől voltak tehát a vízügyesek, meg az ő politikai megrendelőik, akik az istennek sem akarták belátni azt, hogy síkvidékre nem érdemes hatalmas gátakat és vízierőműveket építeni. A másik oldalon a rendszerváltás egyik legfontosabb és legnagyobb hatású szervezete, a Duna Kör állt, amely akkor még a később majdnem lehetetlenre, a legkülönbözőbb politikai beállítottságú szereplők összehozására is képes volt. Meg hatalmas, állami pénzzel nem finanszírozott tüntetések szervezésére is. Ettől meg Grósz Károly, az „egypárt” közutálatnak örvendő főtitkára ijedt meg. Zavarában valami olyasmit mondott, hogy ma már nem döntenének a bős–nagymarosi erőmű megépítése mellett, de a munkálatok mostanra már annyira előrehaladtak, hogy sokkal több pénzbe kerülne azokat leállítani, mint befejezni. Lett is aztán nagy ribillió ebből. Én viszont – akinek a Dunával kapcsolatos ismeretei jóformán csak a kiadós úszásokra és evezésekre korlátozódtak – azt találtam mondani, hogy ne nagyon vitatkozzunk most, menjünk el inkább Bécsbe, és tudakoljuk meg a különböző politikai szereplőktől, hogy mennyibe is kerülne, hogy elálljunk egy ilyen – demokratikusan választottnak nem mondható – kormány által kötött szerződéstől. Az egész snapszideából nem lett volna semmi, ha a kiváló Vargha János, a Duna Kör köztiszteletnek örvendő vezetője nem áll az ötlet mellé. Közben száguldott a politikai óra is. Néhány nap múlva János már azt a követelést fogalmazhatta meg, hogy az „alternatív szervezetek” – mert politikai pártokról még akkor sem szabadott beszélni – delegáljanak egy-egy személyt a kiutazó, egyébként az égvilágon semmilyen felhatalmazással nem bíró delegációba, amelyben az akkor még működő parlament azon tíz képviselője is részt vehetne, akik annak idején, nem csekély politikai kockázatot vállalva, a vízlépcső ellen szavaztak. Az egész eseményt pedig a bécsi magyar nagykövetség szervezze meg, mert ők – bizony – nem a magyar kormányt, hanem az egész országot kell, hogy képviseljék. Jellemző az akkori időkre, hogy ez a néhány héttel korábban még képtelennek látszó ötlet megvalósult, a jószolgálati delegáció kiutazott és az osztrák politikai pártok habozás nélkül készek voltak vele tárgyalni. A sors iróniája, hogy emlékezetem szerint a legbarátságosabbak a szélsőjobboldalon elhelyezkedő, Jörg Haider által vezetett szabadságpártiak voltak, míg a legundokabbnak a szocdemek bizonyultak, ami egyes feltételezések szerint azzal volt magyarázható, hogy derék baloldali barátaink valahogy érdekeltek voltak ebben a hatalmas disznóságban. Ettől persze az ember még nem lesz szabadságpárti; én is, talán már egész életemre, szegény, párt nélkül maradt szocdem voltam és vagyok.