Philippe egy francia srác volt a 19. század vége felé, aki nem nagyon találta a helyét otthon, beállt katonának vietnámi szolgálatra. Amikor azonban a boxer-lázadás kitört Kínában, s Pekingben a diplomáciai képviseleteket támadták, egységével átvezényelték őt oda. Különböző dolgok történtek meg vele, a lényeg, hogy Kínában ragadt. Született egy félig kínai fia, ő is Philippe, majd jóval később, amikor ő már nem élt, egy háromnegyed kínai unokája is, szintén Philippe. A három Philippe életét írja le Qiu Huadong regénye, címe Az idő foglyai. Az első Philippe történetét a második meséli el, a másodikét elhalt lánykájának szelleme, míg a harmadikét saját maga. Persze valamilyen mértékben előfordulnak egymás történetében is. Roppant izgalmas, hiszen a legfontosabb helyszínek nagyon eltérnek egymástól, a 20. század első felének Pekingje, egy kommunista átnevelőtábor és 1968 Párizsa adják a keretet.
Ha európai ember olvas kínai regényt, s nem ért vagy nagyon különösnek talál valamit, akkor gyorsan van áthidaló megoldása: ezek kínaiak. Itt a főszereplők nem kínaiak, vagy legalábbis nem nagyon. Jó, még mindig rá lehet kenni a problémára, hogy az író kínai, vagyis ő nem ért valamit, nem az olvasó, de ez itt fel sem merül. Ritkán éreztem magam annyira otthonosan kínai regényben, mint ebben, pedig a regényben elém tárt társadalmi körülmények semennyiben sem voltak otthonosak. Lenyűgözően kezeli Qiu a személyes identitás problémáját, ami nemcsak a kínai-francia kombó, hanem az átfogott majdnem száz évnyi idő, a társadalmi mobilitás bejárt labirintusa miatt is nagyon nehéz ügy.
Patikus pontosságával méri ki a szerző a személyes döntések és a kiszolgáltatottság körülmények diktálta arányának lehetőségeit. Például, hogy hogyan marad meg a francia identitás olyan időszakokon keresztül, amikor azt szinte semmi nem táplálja. Hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többiek – a középső Philippe-nél –, s ez általában nem jó nekem, de mégis ez vagyok én, s ez rejtegethet valami nagyon jót, vagy valami nagyon rosszat is – a többiekhez képest. A középső Philippe ugyanis hét évig, 1957-től 1964-ig átnevelő táborban van. Azért, mert francia. Igaz, a többiek is ott vannak, pedig nem franciák. Mindenkit át kell nevelni, aki nem felel meg az elvárásoknak, kit ezért, kit azért, mindegy is, hogy miért. Aztán néha meg nem mindegy. Mindenki szenved, de jól tudják, hogy azok is, akik nincsenek táborban. Van, aki elbocsátása után önként visszajön. Mert itt legalább, ha iszonyatosan keveset is, de rendszeresen kap enni, s a munkával el tudja tölteni az idejét. Ez kint, az éhség sújtotta világban nem annyira egyértelmű.
A foglyok meg akarnak felelni, ez egyértelműen a túlélés egyetlen lehetséges útjának tűnik. Az őrök is. Ha a fogoly-lét elején kerül is elő cinizmus, mert ezt csak azért mondom, hogy ne legyen bajom, ez hamar elmúlik. Nincs értelme. Az átnevelő táborban ugyan történnek dolgok, időnként át is helyezik az embert egyikből a másikba, egyik munkáról a másikra, az egészségesek közül a betegek vagy a halni készülők közé, időnként vannak új szempontok a politikai kurzusokon, de az egészet mégis átlengi az időtlenség, az örökkévalóság érzete. A táborlét életmóddá válik, életszemlélet támogatja. Az átnevelés működik, s csak annyiban nem mondható sikeresnek, hogy örök. Nincs befejezettség. Aztán mégis van, hiszen már elárultam, hogy 64-ig volt ott, de erre nem lehetett bazírozni. Valahol a tábortól nagyon messze, egy másik szférában elmozdulás történt az erőben: Franciaország diplomáciai kapcsolatokat létesített a Kínai Népköztársasággal, s ebben a lendületben Philippe és a fia hazaköltözhettek. Oda, ahol még életükben nem voltak.
A középső Philippe az életnek szentelte magát Párizsban: evés plusz szex egyenlő élet. A fia azonban, aki gyerekként szintén nagy dózisokban vette magához az éhezést és a politikai kampányokat, bár nem vetette meg apja definícióját sem, többre vágyott, s egyetemistaként iszonyú erővel vetette bele magát Párizs 68-ába, ezt már mi is olvastuk, Marx, Mao, Marcuse. Az apa, akibe hét éven keresztül verték bele a forradalmi retorikájú konformitást, nem látott pozitív elemeket a diáklázadásban, nem helyeselte, féltette is a fiát. A fiú ágált, lobogott, bár megnyugtatóan magának is mindig csak a következő akció értelmét tudta megmagyarázni.
Az első Philippe járja be a leghosszabb utat a regényben, hiszen ő fiatalember, amikor megjelenik, s onnantól az egész életét végigkövetjük. A másik kettő még él, amikor befejeződik a regény. De talán nem ez a lényeg, hanem az önmagukról való döntések, s azok befolyása az életükre. Nincsenek stratégiák. Gyors döntések vannak, melyeket meghatároznak a már a fiataloknál is érzékelhető, lerakódott identitásrétegek, s a döntés időpontjában egyáltalán nem lehet tudni, hogy annak majd egyszer, valamikor mekkora szerepe lesz. A személyes döntésből a későbbi viszonyok faragnak sorsot. Az ember beleragad egy időkapszulába, s az ott dühöngő körülmények beleakadnak, belekapaszkodnak az ő legkülönbözőbb identitáselemeibe, s így bánnak el vele. Amely döntéseket menet közben hoz, azoknak vagy nincs jelentősége, vagy majd egy másik, jövőbeni időkapszulában tekeredik beléjük a sors, s teszi miatta szerencséssé vagy szerencsétlenné az embert. S bár a Philippe-ek ezt nem így élik meg, hiszen ők azért a maguk urai a kavargó és sokszor szörnyű körülmények között, igazából csak praktikusan az ár felszínén tartják magukat nehéznek megélt döntéseikkel, s az száguld velük az időn át.
A szerző sokat segít nekünk azzal, hogy mindezt nem magyarázza el, hanem ékesen meséli a történetet a különböző szájakba adva, mi pedig érdeklődve, sokszor hitetlenkedve isszuk a szavait. Azt hiszem, életem legkönnyebben követhető kínai regénye ez, mert nem kell hozzá különösebb ismeretanyag, nem kell megszokni, úgy borzalmas, hogy azért nem kell időről időre abbahagyni az olvasást, hogy az ember kiszellőztesse a képzeletvilágát. Csodálkozom, hogy még nem fordították le nyugati nyelvekre. A magyar fordítás (Yu-Barta Erika) kulturális unikum, csak nekünk.
Fotó: Unsplash