Ennek egyik riasztó példája nemrégiben magyarul is megjelent, Frank Dikötter munkája a Kína Mao után címet, s az Egy szuperhatalom felemelkedése alcímet viseli. A korábban már számos, Kínával kapcsolatos könyvet publikáló holland szerző, aki a hongkongi egyetemen dolgozik, tiszteletre méltó mennyiségű levéltári munkát végzett egy sor kínai levéltárban, könyve azonban azt bizonyítja, hogy ha valaki egy hosszabb periódus átfogó történetét akarja megírni, ahhoz ez kevés. Pontosabban annyi anyag van, amennyi van, de ha tudja, márpedig ő tudja a legjobban, hogy ez kevés, akkor korrekt lenne ezt jelezni, elmondani, hogy a történész az adott időpontban milyen adatgyűjtési nehézségekkel szembesül. Ő ehelyett mesél. Mindig hivatkozik erre-arra, de ha az ember veszi magának a fáradságot, megnézi a jegyzetanyagot, hogy na, ezt honnan tudja, akkor rendre az lesz a konzekvenciája, hogy: hacsak úgy nem.
Azt írjuk Dikötter személyes, politikai és tudományos szocializációjának kontójára, hogy milyen attitűddel áll hozzá anyagához. Ha valaki elolvassa a bevezetést, s politikai értelemben az amerikai héjákhoz áll közel, annak nyilván azonnal csillogni kezd a szeme. A baj az, hogy ennek az ellentettje nem a kritikátlan Kína-barát, azok is megérik a pénzüket, hanem a kíváncsi. Amikor a kíváncsi ember még a kifejtés előtt szembesül egy ilyen szélsőségesen elfogult alapállással, könnyen elkedvetlenedik. Pedig veszít, ha már ekkor a sarokba vágja a könyvet, mert az 1982-től 1988-ig tartó időszakot átfogó két fejezet, főleg az első, nagyon jó, nagyon érdekes. Ez az az időszak, amelyet egy sor vidéki levéltárban alaposan tudott kutatni. Ez bepillantást enged abba a reformfolyamatba, amelynek legfőbb cselekvő szereplői a tartományok és a városok voltak, ahol kialakultak (vagy nem) az új gyakorlatok.
Innentől aztán egy nagyon nehéz pályára lépett a szerző. Először is megírja 1989, a demokratikus mozgalom kialakulásának és elpusztításának történetét, amelynél a megismerés szempontjából bizonytalanabb időszakot nehéz elképzelni. Nagyon szorgosan felhasznál minden hozzáférhető adatot, de a leglényegesebbeket egyszerűen nem ismerjük. Nincsenek források a döntéshozatali folyamatokról, a hadseregben történtekről, a különböző párt- és állami szervek álláspontjáról, egymás közötti kommunikációjáról és sorolhatnám. Az eseményeket a kis számú, sikeresen emigrált résztvevő a sajtónak és az amerikai Kongresszusnak tett nyilatkozataiból rekonstruálja. Ez azt jelenti, hogy történhetett egy csomó olyan esemény, amelynél ezek az emberek nem voltak ott, vagyis ezek nem léteznek, s ahol ott voltak, azok pedig különös jelentőségre tesznek szert. Ez megint csak nem lenne probléma, ha Dikötter ezt belátná a könyvben, érzékeltetné a krónikás nehéz helyzetét, de nem, ő elmondja a tutit. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az az olvasó, aki viszonylag jól ismeri a helyszínek egy részét, sokszor nem tudja követni az események menetét. Vagy nem hiszi el, s az már gáz. Ott van például a Tiananmen tér egyik oldalán a „nép nagy gyűlésterme”, ahogy én hívom, a parlamentnek és a párkongresszusoknak, s mindenféle kormányzati és pártbuliknak helyet adó hatalmas épület. Ez tényleg nagyon nagy, de messze nem akkora, hogy katonák tízezrei tudjanak belőle kijönni, ahogy Dikötter meséli.
1989 után pedig érthetetlen folyamatok veszik kezdetüket a könyvben. A Kínai Népköztársaság élén sorra jelennek meg hozzá nem értő, akarnok pancserek, akik kudarcot kudarcra halmoznak. Az ember elgondolkodik rajta, hogy tényleg, lehet, hogy ezek a manuszok, Jiang Zemin, Zhu Rongji, Hu Jintao, Wen Jiabao, hogy csak az élenállókat soroljam, valóban csak afféle ködösítő léghajlítók voltak, akik csak két dolgot akartak, rendet és hogy nekik legyen igazuk. De nyilván Dikötter is számos alkalommal járt Kínában, s amikor kiment a levéltárból az utcára, akkor talán észlelte, hogy az idők során elképesztően nagy fejlődés zajlott le ott. S ha ezek a vezetők egytől egyig afféle Mekk Mesterek voltak, akik a rend és a kommunizmus jegyében mindent összegányoltak, ami eléjük került, akkor mitől változott ekkorát az ország. Mitől volt valóságos gazdasági előrehaladás? Hogy kerültek oda piaci reformok, amelyek ezt elősegítették? Hogy jött létre egyáltalán magánszektor? Nem figyeltek oda? Ezt is elnézték?
Kína meglehetősen nagy kihívás, félelmetes jelenség a maga tényleges tulajdonságaival, nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy még plusz találjunk ki nekik riasztó karaktereket. Annak, hogy bánni lehessen velük, hogy viszonyulni lehessen hozzájuk, ne adj’ isten, együtt lehessen működni velük, előfeltétele lenne, hogy pontosan ismerjük őket. Ezt a lehetőséget rombolják az előítéletes, „osztályharcos”, sokszor rasszista megközelítések. Az a benyomásom, nyilván nem tudom bizonyítani, csak esetleg példákat sorolni, hogy ma a kínaiak jobban értenek bennünket, mint mi őket. De lassan minden kiderül. Meglátjuk, hogy a Trump nevű agresszív kismalac mire jut velük.