Facebook-posztban tetted közzé, hogy az ócsai polgármester nem engedélyezi, hogy az ottani művelődési házban fellépj. Elmondása szerint egyszerűen csak arról van szó, hogy több esetlegesen fellépő közül nem rád esett a választása. Kiderült azóta bármiféle konkrétum arról, hogy pontosan mi és miért történt?
Úgy sejtem, hogy ennek a történetnek politikai okai vannak, de nem, valójában semmiféle konkrétumot nem tudok, tőle kéne megkérdezni ezt. A sztorija azért bizonyosan sántít, ugyanis konkrét felkérést kaptam. Be is írtam a naptáramba, viszont két-három héttel később, február elején jelezték, hogy a polgármester úrnak megváltozott a véleménye, inkább lemondják ezt a fellépést. Bár már betöltöttem a 80. életévemet, szerencsére van még elég munkám, fellépésem, tegnap is Dunaújvárosban voltunk. Sok helyre hívnak és szívesen is megyek önálló estekkel. A közönséget megpróbálom a tőlem telhető legszínvonalasabban boldoggá tenni költészettel, improvizációval, Dés-dalokkal. Nagyon rosszul esett ez az értesítés, de nem állt meg az életem, nem lényeges, hogy egy helyi polgármester ilyen értékítéletet vagy ilyen döntést hoz. Ahogy telt az idő és jó néhány föllépésen túlvoltam, egyre inkább úgy éreztem, hogy azért ez igenis, durva dolog. Nonszensz, hogy egy polgármester castingolja az előadókat a helyi művelődési házban kénye-kedve szerint. Majd a Cannes-i fesztiválra és az Oscarra is ő szeretne? Egyik nap pedig arra ébredtem, hogy most meg tudom fogalmazni, mit gondolok erről. És akkor valóban, írtam egy Facebook-posztot.
Egy ember kicsinyességéről vagy inkább önmagán túlmutató dologról van szó, amely árulkodik a kulturális és a politikai helyzetről egyaránt?
Általánosítani semmiképp nem szeretnék, nem gondolom, hogy ebből bármiféle következtetést szerencsés volna levonni a kulturális helyzettel kapcsolatban. Inkább fájóan bosszantó volt az egész. Több százszor léptem fel ezzel az önálló esttel, amelyben Dés-dalok vannak, József Attila-versek, a közönséggel való közös játék, szeretet és a végén, reményeim szerint, katarzis. Gaál Ildivel, az élettársammal együtt dolgoztunk rajta. Miért pont Ócsára nem mehetnék? A ,,zsűrielnök” ráadásul képes volt azt nyilatkozni, hogy én politikai támadásnak szántam azt, hogy közzéteszem a történetet.
Ráadásul valószínűleg nem is láthatta korábban ezt az önálló estedet, hiszen, tanúsíthatom, egyáltalán nem politikai jellegű.
Dehogy látta. Persze régebben volt az Illetékes elvtárs paródiám, ahol mindig kiosztottam a politikai vezetőket, amin egyébként nagyon jól szórakozott a közönség. Megeshet az is, hogy valójában ettől félt, de tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy mivel magyarázható a viselkedése. Viszont örömteli hír, hogy az Ócsai Református Egyházközség meghívott fellépni. Van egy termük, ahova ingyen elmegyek, már csak azért is, hogy ne mondhassák, hogy ez nekem anyagi jellegű probléma volt, s csak azért háborogtam, mert elestem a fellépti díjtól. Nem, ez az egész történet mélyen sértő.
Érdekes, hogy a rendszerváltás előtt folyamatosan szerepeltél a hatalommal kritikus kaposvári színház előadásaiban, felléphettél a paródiáiddal, a rendszerkritikus estjeiddel…
Ez persze most is megtörténik, mert nagyon sok helyre hívnak, és én boldogan megyek. Nemrégiben Badacsonytomajon volt fellépésünk, és ahogy mentünk be a színpadra, a polgármester már ott állt, és mondta, hogy olvasták, mi történt, és a legnagyobb szolidaritásukat fejezik ki. Aztán az végül egy csodálatos est volt.
Viszont mintha a politika egyre inkább kisajátítaná a színházi kulturális tereket. Már régóta érzékelhető ez, elég csak, ha a színházak élére kinevezett igazgatókat vesszük figyelembe, s ennél már csak az hervasztóbb, ami az SZFE-vel történt.
Nem szeretném ezeket a rendkívül fontos ügyeket az én ócsai történetemmel bármiféle párhuzamba állítani. Amiről beszélsz, az igaz, de egy másik szintje az eseményeknek. Az előbb említett színházak között van, amelyik nagyon szépen teljesít, és igen, van olyan is, amelyik nagyon nem. De nem az én dolgom, hogy ezt megítéljem vagy ezzel foglalkozzak. Kaposváron is, mi a színházzal foglalkozhattunk, nem politizáltunk, csak ránk akarták ezt sütni, amikor mindenfélét be akartak tiltani, de hál’ istennek, nem sikerült.
Mennyire kellett akkoriban kompromisszumokat kötni? Voltak egyeztetések az igazgató és a tanácselnök közt?
Nem igazán láttam bele ezekbe a dolgokba. Az egyeztetésekben nem vettem részt, csak olykor, a művészeti tanács tagjaként hallottam ilyenekről. Zsámbéki Gábor, később Babarczy László vívták meg azokat a harcaikat, amiket akkoriban a hatalommal kellett. És ügyesek voltak, hiszen nagy hazai és nemzetközi sikerei voltak a Csiky Gergely Színháznak.
Később, amikor filmeket forgathattál, már a rendszerváltás után, mindig szabad utat engedtek a munkáidnak?
Olyannyira, hogy rendezhettem kilenc filmet, mint vidéki színész, ami döbbenetesen nagy szám. Egyébként akkor is színésznek tartottam magam, s így vagyok ezzel a mai napig. Színészként pedig azért jóval nehezebb filmhez jutni, ez most is így van.
De, mondjuk, az elmúlt 15 évben szerettél volna filmet rendezni?
Volt rá eset, igen. Vámos Miklóssal adtunk be közösen egy pályázatot, vele korábban a Szamba című filmemet csináltuk. Nem nyertünk, de azért, ha ránéz az ember a naptárra, hogy mikor született, el is fogadja azt, hogy nem a 80 év körüli embernek való műfaj a filmrendezés.
Azért Martin Scorsese még most is elég jó filmeket rendez.
Az biztos.
Joe Biden is elindul az elnökválasztáson.
Igen, de az más. Amerikai elnöknek elmegyek bármikor.
És mik a lehetőségek Magyarországon?
Itt más típusnak kell lenni ahhoz. Egy ember volt csak, aki bejött velem a színpadra, aztán megsértődött a vicceimen. Sokat beszéltem erről, most már inkább azt mondom, találják ki, hogy ki volt az!
Orbán Viktor.
Ő egyedül, de évtizedekre.
Azért arra is volt példa, hogy egy szakmai grémium is megsértődött.
Igen, akkor, amikor elszerződtem Kaposvárról. Megértem, hogy fájt az akkori vezetésnek. Csodálatos csapat volt, de hát huszonvalahány év még gombócból is sok. És adódott a lehetőség, hogy filmezzek, hogy filmet csináljak, ráadásul saját történetből, írói segítséggel. Aztán jött a közönség részéről a filmjeimre egy nagyon szép és nagyon erős visszajelzés, amely a mai napig tart. Örömmel tölt el, hogy azt érezhetem, ezek a filmek most már harmincvalahány éve, még mindig működnek. A magyar mozicsatornán három vagy négy filmen jelenleg is fut. És hát én is úgy érzem, hogy volt köztük olyan, amelyikre nagyon is büszke lehetek. Négy filmet ki is szoktam emelni: Sose halunk meg, Szamba, Csocsó, avagy éljen május elseje! és a Világszám!. Ezek számomra a legfontosabbak, de a többit sem kell szégyellni. Annyira nem, hogy A miniszter félrelép, amit a Kern Andrissal rendeztünk…
Mind a mai napig a legnézetteb magyar film.
Még mindig. Persze a hatalmas nézettséghez az is hozzájárult, hogy akkor jöttek be a plázák és a pláza-mozik.
A filmek kárpótolják a szakmai különválást? Utána már csak kisebb színészi feladatokat kaptál, talán jobban terhelhető lettél volna.
Speciális az én helyzetem és karrierem, mert valahogy minden közönségdíjat és a közönség szeretetét mindig megkaptam. A szakma pedig néha még a már bizonyított filmek esetében is csak úgy legyintett. Mármint a szakma egy része. Azt érzem, hogy a közönség mindig mellettem voksolt.
Aztán volt újra egy nagy találkozás: A mi osztályunk című előadásban, amit Máté Gábor rendezett és Ascher Tamás ajánlott neki téged a szerepre.
Nem volt köztünk, szerencsére, örök harag, de mi tagadás, azért sok évtizeden keresztül tartott.
De akkor megbeszéltétek ezeket?
Nem. Nagyon szép szerepet kaptam, amiben egy nagyon nagy színész, egy valódi színészóriás, Haumann Péter helyére kellett belépnem, mert ő eljött a Katonából. Szerettem velük játszani. Nem voltunk Ascherral összeveszve. Mindenkiben van valamennyi érzékenység azzal kapcsolatban, hogy eljöttem Kaposvárról, ráadásul épp akkor, amikor egy komoly szerepet kaptam volna Aschertől. Színházi szerepeim közül azok a legkiemelkedőbbek, amiket vele csináltunk: a Godot-ra várva és Az öngyilkos. Utóbbi, amiben címszereplő voltam, minden díjat megkapott. Legjobb előadás, legjobb rendezés, én is kaptam díjat. De miután európai figuráról van szó, nem voltunk örök haragban. Csak ő többé már nem gondolt rám rendezőként. Bár már lenyilatkozta, hogy nem haragszik. Persze azért eltelt húsz év. Fájt, hogy Ascherral nem dolgoztam, de nem tudom úgy beállítani még magam előtt sem, hogy egy csalódott, elfelejtett ember lennék, hiszen nagyon sok mindent csinálok, és az önálló estek szinte ugyanolyan örömöt okoznak, mint egy-egy főszerep annak idején. Ilyenkor aztán egészen elképesztő dolgok is történnek. Volt fellépésem egy könyvtárban, és azt kérték, hogy egy helyi költő hadd olvassa fel a saját versét.
A fellépéseden?
Igen. Belementem, de eleinte nem örültem, mert azért van egy struktúrája egy estnek, az pedig a fejemben nem volt benne, hogy egy másik ember mond vagy felolvas valamit. De végül nagyon hatott rám. Ráadásul egy olyan fiatalembert képzelj el, akinek mindene izeg-mozog, plusz még izgult is. Rólam írt egy nagyon érdekes, bolondos dolgot. Mintha Karinthy írta volna, „Így írtok ti”- szerűen, az én szerepeimről. Tanulságos, hogy az ember mindig túl hamar ítél, hiszen szinte megkönnyeztem, olyan tehetséges sorok is voltak benne. Utána végignézte az első sorból az estemet, Juhász Csabának hívják. Egy olyan verset mondtam el akkor, amit édesapám hagyományozott rám, mert ő sportvezető létére hatalmas versmondó volt. A legjobbak közül való. Színészek közül alig tudok olyat, akire azt mondanám, hogy jobban mond verset, mint ő. Ebbe magamat is beleértem. Hihetetlen, ráadásul futballvezető volt, nem egy művész, négy elemivel.
Azt is tapasztalom, hogy nagyon nagy kíváncsisággal, tisztelettel és érdeklődéssel figyeled a fiatalok munkáját.
Igen. És jóban vagyok velük. Legalábbis azzal, aki jó. Honnan tudod?
Mindig említesz egy-egy fiatalt, mint most is. Még régebben, körülbelül hét-nyolc éve hallgattam egy rádióműsort, amiben Szirtes Balázsról beszéltél figyelemre méltó tisztelettel.
De most már ő se fiatal, ez az egy vigaszom van. Szerettem tehetséges fiatalokkal együtt dolgozni.
Mennyire van időd figyelemmel követni a fiatalok munkáit, akár színházban, akár filmen?
Mindig kitűzöm magam elé, hogy ezt is megnézem, azt is megnézem. Nem olyan rég kaptam egy olyan kérést, hogy Abaújszántón, ahol a Sose halunk meg musicalnek a bemutatására készültek, szálljak be játszani az előadásba. Halálfárasztó szezon után nyáron még menjek le Abaújszántóra, hogy amatőrökkel csináljuk egy musicalt? Volt rá egy hét, ők már próbáltak egy ideje. Elmentem. És nagy öröm volt a velük való munka. Aki a fiút játszotta, mármint az Imikét, feltűnően robbanékony és tehetséges volt. Juhász Vincének hívják, és ezután fel is vették a színművészetire.
Zsótér Sándor osztályába. Te miként viszonyulsz a tanításhoz?
Ha rendezek valamit, az mondhatni, már tanítás is. Így hívnak sokszor Szirtes Balázsék is: „Tanár úr, tanár úr! Mester!” Konkrétan nem kértek, hogy a főiskolán tanítsak, de ha rendezek vagy ha csak ott vagyok valahol, akkor próbálok finom tanácsokat adni, úgy, hogy az még ne legyen belemászás a dolgokba.
A pályakezdő énedhez képest mennyit változott a színészetről való felfogásod? Más a filozófiája vagy lélektanisága annak, amit most csinálsz a színpadon?
A kíváncsiság vezet, meg a többiekből való táplálkozás. Tehát én is hozzáadom a magamét, de engem az villanyoz fel, ha impulzusokat kapok a közönségtől. Az impulzusok tartanak fiatalon, a közönségből jövő energia. Arra nagyon vevő vagyok, hogy a csendet meghalljam. Izgalmas, hogy a csenddel hogyan lehet gazdálkodni, nemcsak versben, hanem szerepben is. És az átélés is foglalkoztat. Tehát, hogy értsem a helyzetet, és azt át is tudjam adni. De ez a kezdetektől megvolt bennem, csak nyilván, ahogy az ember idősebb lesz, meg érettebb, több eszköze lesz arra, hogy igazi legyen.
És mintha egyre érzékenyebb is lennél.
Így van egyébként. Mindez, amit mondtam, az érzékenység irányába tart. Mert csak akkor tudsz átadni valamit, ha te magad érzékeny vagy és befogadó. Szerintem a filmnek, a színháznak, mindennek ez a kulcsa. Gaál Ildivel közös mostani munkánk is ilyen lett szerintem. Ő írta és rendezte. Elek Ferivel játsszuk, Meghalni bárki tud címmel megy a Magyar Mozi TV-n.
Fotó: Petike Áron