Karácsony az erdőszélen, ahol a gyerekeknek már vágyaik sincsenek

– Nem tudom, mit mondhatnék még – hajtja le a fejét Évi – ennyi a történetem.

Aztán halkan megszólal. Vannak még rajtunk kívül olyanok, akik így élnek, mint mi? Ilyen … szegényesen?

Nem is bólintok, csak a szememmel intek igent. Évi néz rám, a szemében végtelen nyugalom és fáradtság. Ismerem ezt a tekintetet, anyukám szemében láttam sokszor. Az éjszakai műszak nemcsak az arcon hagy nyomot, a szemekből is eltűnik a csillogás.

A külterületen álló erdőszéli házba csak segítséggel találunk oda, a családsegítő mutatja az utat. Évi és a gyerekei lassan két éve élnek itt albérletben. A házat árulják, bármikor jöhet egy vevő és akkor nekik menniük kell.

Évi három éve egyedül neveli a gyerekeit. Három lánya van. A legidősebb, a nagylány tavaly nyáron férjhez ment. A középső 14, a legkisebb öt éves.

– Jó lenne egy kicsit beljebb lakni. Nagyon messze van innen minden. De nehéz albérletet találni, és a városban sokkal drágább is, nem tudnám kifizetni.

Évi és a középső, 14 éves kislány biciklivel járnak. Évi leteszi a biciklijét az őrzött tárolóba, onnan megy tovább a busszal dolgozni. Nemrég kapott munkát egy gyárban. Két napig dolgozik nappal, a tizenkét órás műszak után két nap szünet, aztán éjszakára van beosztva.

A műszak után, reggel, Évi siet a mamához, hogy oviba vigye a kislányát.

–Az új munkahely nagyon sokat számított. Most már könnyebb. Az ételünk most már szépen megvan – mondja Éva – de nem volt mindig így. Amíg közmunkás voltam, addig nem tudtam minden nap főzni, mint most. Lopva rám néz. Nem kell mondania, mit jelent mindez. Azok rossz idők voltak. Még szerencse, hogy a gyerekek az iskolában kaptak enni.

Éva szülei már nem élnek. Gyerekként sem volt könnyű sorsa. A szülők tüdőbetegsége és a szegénység miatt Éva és húga intézetbe kerültek. Csak nővérük kerülte el az állami gondozást. Próbálják tartani a kapcsolatot, de nehezen megy. Van az úgy, hogy ötven kilométer áthidalhatatlan távolság.

Segítséget a pici lány édesapjának anyja jelent. A Mama, azon kívül, hogy vigyáz a kislányra, anyagilag is támogatja őket. Két munkahelyen dolgozik.

Éva a nappali műszakból is siet, mostanában már melegre ér haza. Középső lánya nemrég tanult meg begyújtani, amikor délután hazaér a suliból, tüzet rak, kitakarít. Színészetet szeretne tanulni.

– Az éjszakás napokon szétszéled a család, a gyerekek apunál és a mamánál vannak. Mégis együtt vagyunk. Velem vannak. És csak ez a lényeg.

Éva néz maga elé, inkább magának mondja, mint nekem: Soha nem adnám őket intézetbe. Inkább meghalnék. Inkább nem eszem.

Pattog a tűz, körülnézek. A szobában szépen bevetett ágyak, pár játék. Pár szekrény. A szobában karácsonyfa. Zöld ágai üresek. A nagyszobában hideg van, a kis kályha nem tudja befűteni mindkét helyiséget és a kályhában sokszor nem ég a tűz: ha Évi éjszakás, magára nem gyújt be.

– Elárulod, mit szeretnél karácsonyra?

– Nem tudom – mosolyog Évi középső lánya zavartan. – Nem gondolkodtam rajta.

– Nem gondolkodnak már ilyeneken – néz rám Évi. – Nem úgy nőttek fel, hogy a kívánságaik teljesültek. Már nem is vágyakoznak.

Évi egy tévét szeretne a gyerekeinek. Mert az nincs. Ő maga pedig egy váltás ruhát. Szokott kapni, de most jól jönne néhány darab. Itt a tél.

Csendben ülünk, beszélgetünk. Megnézzük a családi fotókat, Éva büszkén mutatja nagylánya esküvői fotóját. A különleges szabású menyasszonyi ruhát a vőlegény nagymamája varrta.

– És az a lány ott – mutatja Éva a fotót –, az a volt párom lánya. Már kész nő, 21 éves. A mai napig Anyának szólít engem. Ő is szokott nekünk segíteni, mikor idejöttünk, és le kellett tenni a kauciót, ő fizette ki.

Szóba kerül a pici lány is. Vele majd kell még vizsgálatokra menni. Nem akar beszélni. Már voltak a neurológián, a fülészeten. Mostanában már jobb, de eddig azt sem mondta, hogy anya. Éva is készül az orvoshoz, gyerekkora óta rossz a szeme. A szülei elhanyagolták, nem lát jól, az évek alatt minden más fontosabb volt, mint ez. De most fél, hogy emiatt elbocsátják az állásából. Minap volt egy teszt a munkahelyen, reméli, hogy sikerült teljesítenie. Mindenképpen kell egy új szemüveg, hogy jól lásson, mindent meglásson a munkahelyén, amit kell. De nem telik rá.

Megkérdezem, mennyi pénzből élnek egy hónapban. Úgy száztizenhétezerből. Hárman. Ebből lejön az albérlet díja, a rezsi meg egy személyi hitel, amit azért kellett felvenni, hogy az előző albérletben áthúzzák a villanyvezetéket.

Kibírom, hogy ne kezdjek azon gondolkodni, hány kiló kenyeret, húst lehet ezen venni. Éva még mindig fényképeket keres, pár perc, és név szerint ismerem az egész családot. Fura, de sokat nevetünk. A nagylány és a férje itthon van, tervezgetnek, Évi régi történeteket mesél. A házban szinte semmi nincs, de valami mégis: szeretet.

Ahogy egymásra néznek, ahogy egymáshoz szólnak, abban annyi a szeretet, hogy egy pillanatra elfeledkezem arról, milyen szegénységben élnek, mennyi mindent kell nélkülözniük. Nevetek velük együtt, nem akarózik indulni. Jó velük lenni.

De indulni kell. Évi a kutyát szeretgeti, a kiscica a lábunkhoz dörgölőzik. A kapu előtt fotó készül, újra és újra kitör belőlünk a nevetés, jaaaj, papucs van rajtam! Nem baj, majd a képről levágjuk a lábad! Ott álnak egymás mellett, nevetnek. Visszanevetünk rájuk.

Integetek az autóból, hétágra süt a nap. Kiérek az erdő mellett az útra, jobbra fordulok.

Egy tévé és egy váltás ruha. Ennyi a kérésük.

Másnap reggel kinyitom a teraszajtót, a kutyák ugatva kirohannak a kertbe. Hú, de hideg van, húzom össze magamon a kardigánt, aztán eszembe jut Évi kislánya, aki most ül biciklire, hogy betekerjen az iskolába. Évi éjszakás lesz, reggel ér haza, viszi a kicsi lányt az oviba, aztán hazamegy.

Megint hidegben alszik.