A klasszikus szerzők egyik nagy tragédiája, hogy mikor az iskolában tanulunk róluk, sokszor nem jutunk tovább az életrajz főbb állomásainál, és inkább csak túl akarunk esni rajtuk, amikor viszont már el tudnánk mélyülni a saját, személyes történetükben, ami által igazán felfoghatnánk a jelentőségüket, nincs időnk visszakanyarodni hozzájuk. A legtöbben így címszavakban, városszerte keringő anekdoták mentén ismerik a legnagyobbakat, így nem csoda, ha például Jókai Mórból sem marad több, mint a Kőszívű ember fiai meg Kárpáthy Zoltán, március 15-e, a kibírhatatlan Laborfalvi Róza és egy Barabás Miklós litográfia emléke. Egyébként is nehéz valakiről, aki időben ennyire távol esik tőlünk, elképzelni, hogy valaha élt, és életében ugyanolyan esendő ember volt, mint mi, de ha megvannak az egyszerű, unásig ismert panelek, amik mentén leírhatjuk, akkor nincs is, ami arra ösztönözzön bennünket, hogy ennél egy hajszállal is többet gondoljunk róla.
Jókai úgy maradt fenn, mint a nagy mesélő, a romantikus irodalom hazai királya (itt illik emlékezetből felmondani a romantikus regény főbb ismérveit, nemzetközi képviselőit is), akinek a regényeit kötelezőolvasmányként gyűrik az iskolások általános ötödiktől, gimnázium tizedik osztályig. Amikor én először olvastam Jókait, és ezt most már nagyon nehéz elképzelni, anyukám felügyelte, hogy a nyáriszünet minden egyes napján legalább tíz, de inkább kétszer tíz oldalt gyűrjek le a Kőszívű ember fiaiból. A Baradlay fivérek története egyáltalán nem hozott lázba, mesének nem volt túl varázslatos, és már én is untam a hosszú leírásokat, pedig több mint húsz éve, hogy a nyári délutánokat ezzel a könyvvel töltöttem. Arra viszont a mai napig emlékszem, hogy mikor éreztem először azt, hogy ez a regény engem azért mégis érdekel. Amikor Edit megszökik Plankenhorstéktól. Ott teljesen megbabonázva faltam a sorokat, már csak azért is, mert a kötelezők addig meglehetősen egyhangú világában végre megjelent egy lány, aki valami elképesztően izgalmas dolgot csinált. Nem volt még kellő tudás a birtokomban ahhoz, hogy ezzel tulajdonképpen rátapintottam a Jókai-regények egyik nagyon jelentős sajátosságára, miszerint általa végre valódi, cselekvő, izgalmas hősnőket kapott a magyar irodalom. Persze senki ne a ma méltatott, rebellis, minden szabályt felrúgó női karaktereket keresse bennük, de azokon a határokon belül, amiket a XIX. század társadalma és irodalmi ízlése felkínált neki, Jókai egész messzire ment a nőábrázolást illetően. Nem véletlenül.
Szécsi Noémi idén publikált kötete, amely a Jókai és a nők címet kapta, többek között arra is magyarázatul szolgál, hogy miért épp ő lett az a magyar író, akinek a hősnőiről ilyen sokat beszélünk még ma is. A Jókai hősnő, fogalom. Az olyan a mi irodalmunkban, mint az angoloknál a Bond-filmek női: a mindenkori Bond-lány, az intrikus csábító famme fatale, M és Miss Moneypenny. Jókainál mindig van özvegy édesanya, intrikus, a főhős vesztét akaró szépasszony, és egy szende, nem túl izgalmas, de a kor kívánalmainak megfelelő fiatal lány, akit a főhős majd feleségül vesz. Meg vannak olyan vagány nők, mint az előbb említett Edit, aki a forradalmi kavarodásban felkapja a nyúlcipőt, és otthagyja a vele meglehetősen méltatlanul bánó (és akkor még finoman fogalmaztam) Plankenhorst famíliát. Na, de miért alakult ez így? Hát azért, mert Jókai nők között nevelkedett, az apja nagyon korán meghalt, özvegyen maradt édesanyja pedig ezáltal olyan jogokra tett szert, amilyenekről férjes asszony még csak nem is álmodhatott. Pulay Mária azonban nem csak birtokolta ezeket a jogokat, de élt is velük, irányította a családi életet, gondot viselt a Jókai család bevételeire, kézben tartotta a gyerekei sorsát, egyszer s mind mintául szolgált a fia regényeinek erőskezű özvegyasszonyaihoz. Arról nem beszélve, hogy valószínűleg neki is köszönhető, hogy Jókai egész életében vonzódott a karakán, asszertív nőkhöz. Azokhoz a nőkhöz, akiket a korszakban előszeretettel emlegettek kibírhatatlan, hisztérikus, akarnok hárpiákként. A „csapdájukba esett” férfiakat lúzernek tartották, és illet nagyon sajnálni őket. Ezen a téren azóta sem sok minden változott, de erről majd később.
A fentebb leírtakra nem én jöttem rá, nem hosszas kutakodás eredményeként jutottam ezekre a következtetésekre. Szécsi Noémi könyvének lapjain találtam szembe magam egy olyan Jókai Mórral, akit korábban nem is ismertem. A négy fő fejezetből, és tizennégy alfejezetből álló kötetben Jókait valóban nőkről visszatükröződve látjuk, de a szerző jóval többre vállalkozik annál, minthogy felsorolja az író életében kitüntetett szereppel bíró asszonyokat. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Jókaira milyen nagy hatással volt az édesanyja (nagyon naggyal), vagy mekkora volt a szerelem Laborfalvi Rózával. Ha Szécsi csak erről írna, akkor legfeljebb egy kis árnyékot satírozna a megszokott Jókai portrék köré, amitől talán térbelinek tűnne a rajz, de valódi kiterjedést nem kapna. A Jókai és a nőkben megjelenik az egész XIX. századi Magyarország. Szó esik a nők helyzetéről, hogy a lányokat nem iskoláztatták, legfeljebb leánynevelő intézetbe adták őket, ahol megtanulták, mi az illő viselkedés, hogy kell zongorázni, hímezni, idegennyelveken megszólalni, de azon kívül, hogy a hajadonpiaci portfóliójukat tökéletesítgették, nem sok hasznos tudásra tettek szert. Nem lehetett saját vállalkozásuk, nem lehetett önálló jövedelmük, egyáltalán onnantól kezdve lettek valamennyire is releváns figurái a társadalomnak, hogy férjhez mentek. Mindezt tisztázva vessünk újra egy pillantást Jókai szigorú édesanyjára, akit a háztartás vezetésén kívül nem tanítottak meg másra, és akinek a férje halála után egy egész családot kellett irányítania. Vagy a sokat átkozott Laborfalvi Rózára, aki önálló keresettel bíró, férfiaktól kevésbé függő, saját jogán ismert és elismert művész volt. Aki, miután az egyik nős színészkollégája teherbe ejtette, nem adta vidékre, vagy nevelőszülőkhöz a kislányát, és aki mindent megtett azért, hogy eltartsa magukat. Talán mondanom sem kell, hogy a társadalmi megvetés nem a hűtlen férjre, a szeretőjét s egyúttal a lányát is cserbenhagyó csábítóra irányult.
Szécsi Noémi könyve egy egész korszakot, s annak számos fontos figuráját emeli ki a kétdimenziós unalomból és teszi élő-húsvér figurákká őket. Soha korábban nem láttam még Jókait ennyire elevennek, ennyire izgalmasnak, és soha ennyire nem volt még csábító számomra a gondolat, hogy Jókai regényeket olvassak. Meseként ezek a regények sosem érdekeltek igazán, de mióta tudom, hogy mennyire valódiak, hogy mennyire az életből merítenek, hogy Jókai az őt körülvevő nők milyen, általa nagyra tartott tulajdonságaival ruházta fel a pozitív hősnőket, és milyen negatív attribútumokkal látta el az intrikusokat, már sokkal többet látok bennük háromszáz oldalnyi tájleírásnál, amit néha megszakít egy-egy nem túl izgalmas párbeszéd.
https://jelen.media/kultura/mi-magyarok-nagyon-szeretjuk-az-illuziokat-interju-szecsi-noemivel/
A Jókai és a nők nem fogja szorosan Jókai kezét, viszont a hosszabb, társadalmi életet bemutató, a történelmi környezetre rálátást engedő kitérők után mindig visszatalál hozzá. Nagyon izgalmas benne az a fajta perspektívaváltás, hogy nem Jókait helyezi az események középpontjába, és láttat rajta keresztül mindent, hanem elhelyezi szemként a láncban, és mindig az aktuális események tükrében mutatja meg a helyét. Egyfelől szerintem így igazán izgalmas ránézni egy szerző életére, másfelől alkotói oldalról ez kimondottan nehéz vállalkozás, hiszen gondoljunk csak bele! Úgy kell egymásba fűzni sok nézőpontot, hogy a végén a tekintetünk azért mindig egy személyen állapodjon meg, egyúttal azonban lássuk is át a többi szereplő vele való kapcsolatát. Szerencsére, Szécsi ebben nem hibázik, nem veszti el a fókuszt, és könyve szerkezetével folyamatosan emlékeztet bennünket rá, hogy bármekkora író volt is Jókai, az ő élete is csak másokéval kölcsönhatásban érthető meg igazán.
Bár a könyv maga nem szobordöntésre vállalkozik, a jó és rossz mítoszokkal egyaránt leszámol, vagy legalábbis árnyaltabbá teszi őket, így például felveti annak a lehetőségét is, amiről már fentebb beszéltem, hogy talán mégsem volt Laborfalvi Róza egy született sárkány, hogy Jókai talán mégis köszönhet neki ezt-azt azon kívül is, hogy a férfitársadalom évtizedeken át sajnálta, amiért el kellett viselnie Róza asszony szeszélyeit. Amit azonban a legjobban szerettem ebben a könyvben, ha a szerző nem radírozta ki magát belőle. A steril, tisztán tudományos életrajzokkal szemben ebben a könyvben végig érezhető Szécsi Noémi jelenléte. Egy percig sem kérdés, hogy tények ide, tények oda, ez az ő Jókai könyve, amit erősen áthat a saját, egyébként pozitív, viszonya szerzővel. Számomra nagyon üdítő volt felfedezni a jelenlétét a sorok között, mert őszintén nem értem, hogy miért kéne eltagadni azt, hogy amikor valaki éveket, esetleg évtizedeket tölt egy szerző életének kutatásával, akkor ő maga is kötődni kezd hozzá, kialakul vele egyfajta kapcsolata, és akár meg is szereti a szeme előtt születő figurát? Ettől még nem lesz elfogult, sem pontatlan, csak kevésbé steril. Épp a személyesség kiradírozása vezetett oda, véleményem szerint, hogy schlagwortokban felskiccelt életrajzi adatokat tudunk csupán a legjelentősebb szerzőinkről, noha el tudom képzelni, hogyha egy kamasz meghallja, hogy ez a férfi például hosszan volt haragban az anyjával a nő miatt, akit szeretett, vagy bujkálni kényszerült a szabadságharcban vállalt szerepe miatt, vagy hogy a Petőfi és közte kialakult feszültségnek a regényeiben is nyoma maradt, egész más szemmel fog nézni rá, mert az eleve öregemberként megismert Jókai az ilyen történetek mentén válik élővé.
Hosszú időn keresztül meglehetős tárgyilagossággal vettem tudomásul, hogy egy nap, talán nem is olyan sokára, a Jókai regények kikopnak az életünkből, és az egészből nem marad más, mint néhány szócikk az irodalmi lexikonokban. Szécsi Noémi könyvét olvasva rájöttem, hogy csak annak mindegy ez a veszteség, aki nem tudja, hogy mit veszítünk. Nem csak a szerzők érdemlik meg, hogy többet beszéljenek róluk, nekünk is jár, hogy többet tudjunk a kulturális örökségünkről, hogy ismerjük azokat a vállakat, amiken állunk, és amikről a jelen pillanatban nem túl szívderítő jövőt szemléljük. Álljon abban a hazaszeretetünk, meg a nemzeti büszkeségünk, ahogy elkezdünk emberként tekinteni a nagyjainkra, és többet akarunk tudni róluk két-három évszámnál.
Szécsi Noémi – Jókai és a nők
Kiadja: Magvető Kiadó, 2025