A tanárok jönnek-mennek, ahogy telnek az évek. Vannak olyanok, akikre sokáig emlékszünk, meg olyanok is, akikre nem. És ahogy öregszik a diák, a tanárnak egyre nehezebb emlékezetesnek lenni, újat mutatni a számára.
Talán már elmúltam ötven, amikor elkezdtem Fehér Márta óráira járni, mint doktorandusz a Műegyetemen, és – ha rajtam múlik – sosem fogom ezeket elfelejteni. A tanárnő ekkor már nem látott jól, szembetegsége következtében az arcok és később a betűk felismerése is nehezére esett. Amikor beléptél a szobájába, célszerű volt fennhangon kimondani a nevedet. A degeneratív betegség következtében látását lassan, de biztosan elveszítő filozófus sorsa Beethoven sorsára emlékeztet.
Fehér Márta amellett, hogy soha nem panaszkodott, mindent elolvasott, amit odaadtunk neki. Különféle technikákat használt, eleinte segített a betűk fölnagyítása a képernyőn, aztán felolvasó programokkal dolgozott. De a dolgozatokat, prezentációkat, disszertációkat látta, megértette, véleményezte, bírálta – az enyémeket történetesen elég gyakran és olykor kíméletlenül. Nem esett jól, amikor egy tanszéki szemináriumomat bulvárlap-szerűnek minősítette (egy filozófia tanszéken kevés ennél kínosabbat lehet elképzelni). Ráadásul igaza volt, és pontosan fogalmazott.
Meg nem sértődni és a kritikát elfogadni azért volt lehetséges, mert sem megalázásnak, sem gúnynak, sem rosszindulatnak nem volt nyoma sem a szavaiban – csak érdeklődés, olykor düh, de – mindenekelőtt – tárgyszerűség. Azt hiszem, alig ismertem nála kedvesebb embert, de a kedvessége sokkal inkább passzív volt, mint aktív: nem dicsért ok nélkül, de cserébe nem is szidott vagy gúnyolódott feleslegesen. Semmilyen látható erőfeszítést nem tett azért, hogy tiszteljék, tekintélye mégis megkérdőjelezhetetlen volt.
Előadásai és tanulmányai stílusát is az eszköztelenség és sallangmentesség jellemezte, ugyanakkor nem csak meggyőző volt, hanem olykor kápráztató is. Fogalmam sincs, hogy csinálta. A doktori képzés keretében tartott filozófiatörténet előadásai igazi LSD-mentes tripek voltak. Amikor ezt mondtam neki, elnézően mosolygott, meglehet, hogy ínyére is volt a metafora. A doktorim házi védésén ugyanakkor keményen kiosztott, mert a gordiuszi csomó elvágásához hasonlítottam bizonyos természettudományos problémáknak a szokásostól eltérő megfejtését.
Nem, Nagy Sándor nem volt comme il faut. „Madarat tolláról, filozófust metaforájáról” – mondta, és közel két évig tartott, hogy ezt megértsem és elfogadjam, de végül sikerült. Készültem rá, hogy ezt elmondjam neki, de sajnos elszalasztottam a lehetőséget.