Imádom. Utálom. Zseniális. Ki nem állhatom. Fantasztikus. Rá sem bírok nézni. Filozofikus. Esztelen – mondják róla.
Maga szerint vajon milyen? A férfi – James Eugene Carrey –, aki hatvanegy évvel ezelőtt Kanadában világra jött? Aki aztán huszonnyolc éves korában minden nemtetszés mellett is elfogadtatást nyert, majd az azt követő négy évben meghódította a világot. Aki első filmjeivel rögtön két- és háromszáz millió dolláron felüli bevételeket hozott a gyártóknak.
Kinek, milyennek látja magát ő, akit egy interjúra tartva az izgat, hogy az érkezése pillanatában a rádióból szóló dal hordoz-e majd bármilyen üzenetet neki és az őt váró beszélgetőtársnak? All You Need Is Love. Ez a Beatles örökzöld szól épp, amikor a Fox Studios elé begurul. Minden, amire szükséged van, az a szeretet… Úgy érzi, tényleg üzenetet kaptak. Még szinte mozgásban, az autóból széles mosollyal kiszállva azonnal meséli, miközben kézfogásra nyújtja kezét.
A világ jelentős részét meghódító férfi, aki viccet csinál az ego tombolásából, a bizonytalanságból, az önzésből, az önzetlenségből, a macho villongásból, a nőies érzékenységből, mondhatni nagyjából mindenből. Mindenből, amiből ahogy mindnyájan, ő is jócskán hordoz magában.
Egyszerre határozott, nyílt mosolyú és érzékeny. Profi és civil módjára természetes. Pillanatok alatt vonultatja fel e kettőség minden apró jelét. Őszinte. A megelőző éjszaka ébren töltött óráit, a rákészülés izgalmát is feltárja, csak hogy vendéglátója jó érzését biztosítsa. Az utolsó bohócok egyike – ahogy többen is jellemzik –, fura maszkok és ruhák meg még annál is furább fizikai mozdulatok nélkül is mindent hordoz, ami maszkon innen és túl benne van. Aki nem hallgatja el, hogy azokban a bizonyos ébren töltött órákban arról gondolkodott, hogy mit kellene a kamera előtt mondania ahhoz, hogy saját valódiságát a leginkább kifejezze. Mert nem akar szerepelni, csak a filmekben. Nem, nem akar. Az összetett, befelé figyelő művész, aki folyamatosan válaszokat keres önmagára és a világra – mert ilyennek látja Steve Kroft a találkozásuk végére őt.
S ő saját magát? A jelenben élni vágyónak, aki képes hiteles önmagaként, gyermekin örülni az adott pillanatnak – mondja a mélybarna szemei meleg tekintetében tükröződő igazsággal.
A testkomikummal erősített gumiarc-bolondozás, a határtalan, akár infantilis nevettetés útjára a kétségbeesés vitte. Az. A kétségbeesés. Nem vicc. Édesanyja minden lehetséges értelemben beteg volt. A felvidítás lehetséges módjait azért kereste, hogy ő jobban legyen. Négyük közül a legkisebb testvérként, csodája hatását remélte. Miután apjuk ötvenegy évesen elveszítette a munkáját és életük ezzel a szegénységbe csusszant, aggodalma és dühe lett a kétségbeesés mellett mozgatója, hogy humorista legyen.
A megváltozott körülményekre válaszolva, tizenhat évesen otthagyta az iskolát. A család támogatására kicsi klubokban keresett lehetőséget, stand-up komikusként. Azóta tartja a kétségbeesést nagy hajtóerőnek. Vallja: az segítette döntéshez.
Rendkívüli módon tudott utánozni.
Első jelentős amerikai televíziós lehetőségét is mások imitálásáért kapta. De rá kellett jönnie, hogy akárhány embert is tud sajátos jegyeik alapján megszemélyesíteni, azzal csak egyet üzen a közönségnek: akiket utánoz, azok sokkal érdekesebbek, mint ő.
Nem üzenhette ezt tovább.
Abbahagyta.
Végzetes hiba – gondolták még a legjobb a barátai is. Nem bánta. A sikeresnek bizonyultat, a működőt hagyta hátra. Visszament a kezdővonalhoz. Improvizálással kezdte újra. Azzal vette fel újra a stand-up fonalát. Nem könnyen. A közönség bekiabálva meg üvegtöréses hangsúlyt adva is követelte a tőle megszokottat.
Megharcolt velük.
Magáért.
Minden este újabb rögtönzéssel állt ki a döntéséért. Rettenetes élmények közepette edződött kreativitása, érlelődött kreatív fejlődési folyamata.
Aztán jött minden. Amiről tudhatunk. Tudhattunk. Azok mindenképp, akiknek nem ment az idegeire. A box-office számai szerint, ez azért a világon elég sok embert jelent…
Már az a szimbolikus csekk is rég beválható lett volna, amit magának írt.
A tízezer dolláros csekk, amit még jóval azelőtt töltött ki és tartott aztán a tárcájában, hogy befutott volna. Az idő tájt kezdte elképzelni, vizualizálni azt, amit át szeretne élni, amiről úgy gondolta, jó lenne, ha megadatna. A hosszú utakon hazafelé, vezetés közben olyan rendezőkről álmodott, akik benne, vele tudtak gondolkodni. Olyan, számára fontos, tisztelhető embereket képzelt el, akik elképzeléseiben arról biztosították, hogy szeretik, amit csinál. Dolgok sorát láttatta maga számára, amikre vágyott. Semmije sem volt, de már ettől jobban érezte magát.
A vonzás törvényét gyakorolta.
Megteremtette magának belül azt, amire a külvilág megvalósulásban kifejezett válaszát várta. Valami olyanként láttatva a maga számára, ami létezik, csak még nem az övé. A tízezer dolláros csekk megírása a gyakorlás része volt. „Színészi munka teljesítése” megjelöléssel íródott. Három évet adott a megvalósuláshoz. 1995-ben, a hálaadás ünnepe előtt röviddel derült ki, hogy a Dumb and Dumber, a Dilibogyók film pont ennyit hoz majd neki.
Kicsivel korábban, az első, komédiásként megélt évtized után, huszonnyolc évesen, már Los Angelesben, egyszer csak rájött, hogy életének célja az lett, hogy az embereket felszabadítsa a gondokat okozó aggodalmaik alól.
Ezt a célt követve jutott a csúcsra.
Ha csak rágondolt, sokszor elérzékenyült, hogy tett és elért valamit, ami az emberek legjobb énjén keresztül sugárzott vissza rá.
De volt még valami, amire rájött.
Ami mellett nem lehetett elmennie.
Az, hogy közben magát viszont elfelejtette felszabadítani a gondok alól. Remekül játszotta persze azt a fickót is, aki mindentől szabad. Annyira, hogy akik nézték, látták, figyelték, már a látványától is felszabadultak. Mert tényleg remekül játszotta azt is. Csak az valójában nem ő volt. Akkor ki? Ki is valójában ő?
Így kezdődött a keresés.
Önmaga megtalálására.
Ki is valójában Jim Carrey?
Az is egy szerep? Egy karakter? Akinek eljátszására a legkevesebb figyelmet fordította, mert lefoglalták a szerepek, melyeket kitűzött célja, az emberek felszabadítása szempontjából hatásosabbnak gondolt kidolgozni?
Amire jutott, az sokakban erősítheti meg a „most már tényleg nem bírom őt” érzését.
Isteni lényegünkre talált önmaga keresése közben. Ami testünk avatárjában él, s aminek át kell sugároznia a látható formán, hogy teljes dicsőségünkben látszódjunk.
Nem kevesebbet mond ennél.
A választás lehetőségéről beszél. A szeretet vagy a félelem vezérelte út választhatóságáról. Amit nehezít, hogy a félelem sokszor felismerhetetlen, mert a szükségszerűség képében mutatkozik. S ha a félelem útján íródik történetük, azon a „sosem leszek elég” sugallata érvényesül. Az ego hangja, ami folyton összeméret másokkal, ami nem hagy nyugodni, ami siettet, hogy hagyj nyomot, hogy érj el többet. Úgy hajt, kerget bennünket, mintha nem lenne meg minden bennünk.
A művészek az isteni szikra őrzői. Mindegy, mennyire összetett vagy fura a személyiségük, kapcsolatuk van valami istenihez, amit létrehozásaikon keresztül adnak át.
Gyerekkora óta másra sem vágyott, minthogy az átadók egyike legyen.
Felnőtten talált rá a festésre, s ha csak az angyalok nem küldenek egy aranyszínű tintával írt forgatókönyvet neki, valószínűleg nem jelenik meg többet filmen.
Élvezi a nyugodt életet, spirituális létét, a festék aprólékos felhordását a vászonra.
Olyasmit mond, amit nem sok sikeres embertől hallanánk.
Elég belőlem. Eleget tettem – mondja.
Majd kis szünettel pedig azt, ami egyszerűen óriási: elég vagyok.