A szélsőjobboldali politikus viszonylag későn, nyolcvanas éveinek legvégén írta meg emlékiratait, vagyis olyan időszakban, amikor már senki se számított rá, és amikor a lánya által vezetett párt mindent megtett, hogy megszabaduljon tőle. Le Pennek életeleme volt a politika, és csak azután adta írásra a fejét, hogy kiszorult a politikai életből. A két vaskos memoárkötet (együttesen csaknem ezer oldal) nemcsak önéletrajz, nemcsak egy történelmi korszak erősen énközpontú és elfogult felidézése, de önigazolás is. Az első kötet „A nép fia” (Fils de la Nation), a második „A néptribun” (Tribun du peuple) címen jelent meg, mindkettő a Muller éditions nevezetű, nem különösebben ismert kiadó gondozásában.
Az önéletrajz, vagyis a memoár műfaja – gondoljunk Chateaubriand-ra – termékeny talaja az öntömjénező mítoszoknak. Az ilyen mű emlékezetes és megörökítendő eseményként idézi fel a szerző cselekedeteit, ha nem is szakralizálva, de mindenképp idealizálva és példaértékűnek mutatva be őket. Így aligha meglepő, hogy az egész művet mélyen áthatja Jean-Marie Le Pennek az a rendíthetetlen meggyőződése, hogy a történelem végül igazat adott neki, mivel politikai jóslatai – a „migrációs veszélyt”, „a nemzet hanyatlását”, valamint „az erkölcsi értékek összeomlását” illetően – egytől egyig valósággá váltak. És áthatja a visszaemlékezést a prófétai elhivatottság is: „Ahogy évről évre nagyobb lettem, úgy lett Franciaország egyre kisebb, egyre jelentéktelenebb; ez alatt a néhány év alatt többet változott, mint amennyit kétezeréves története alatt… Egész életemben keserűséggel töltött el ez a változás: ez a keserűség lett politikai pályám hajtóereje”.
A magát látnoknak beállító politikus cáfolja az életrajzíróknak és kutatóknak politikai szerepével és személyével kapcsolatos téves vagy rosszindulatú értelmezéseit, visszautasítja a róla kialakított negatív képet, beszél az ellene indított perekről, és nyíltan vállalja mind a kétes alakokkal való barátságát, mind politikai örökségét, miközben arról sem feledkezik meg, hogy időnként jól odavágjon utódjának, Marine Le Pennek: bírálja a párt politikai irányvonalát, és elmondja véleményét a pártból való kizárásáról, amit hangzatosan forfaiture-nek, vagyis ’hatalommal való visszaélésnek’ nevez. (A forfaiture szónak, amivel 1962-ben a Szenátus házelnöke, Gaston Monnerville de Gaulle-t illette, amiért az államfő az alkotmány 86. cikkelyének megkerülésével a 11. cikkely alapján írta ki a közvetlen elnökválasztást jóváhagyó referendumot, francia fülben kétségtelenül van valami történelmi csengése.)
*
Le Pen, a „népfi” a republikánus közoktatás révén emelkedett ki szerény falusi környezetéből (apja halász volt, anyja varrónő). Apja 1942-ben bekövetkező halála után (a hálóba akadt német akna felrobbant a halászhajó fedélzetén), mint hadiárva, maga vette kezébe a sorsát. Már ezt a státuszt is úgy fogta fel, hogy nem olyan gyerek, mint a többi. Ráadásul a vezetéknevének bretonul ’első ember’, ’vezető’, ’főnök’ a jelentése, és ő adott is rá, hogy mindig első legyen. Olyan karakter volt, aki mindig és mindenhol felhívja magára a figyelmet. Nemhiába csapják ki fegyelmezetlenség miatt a középiskolából (később letette az érettségit).
Tanulmányai során jószerivel csak irodalmi műveltségre tett szert (íráskészségét legádázabb politikai ellenfelei sem vonják kétségbe). A francia történelemből azonban erősen tankönyvízűek és inkább csak a nemzeti hősökre korlátozódnak ismeretei, és mintha a történelem az ő szemében azonos volna az események a szikár kronológiájával. Mindez kamaszkori olvasmányait is meghatározta: főleg Alexandre Dumas művei meg a történelmi regények vonzották. Jelentős eseménye párizsi egyetemi éveinek (jogot tanult), hogy 1949-től 1951-ig ő az elnöke a joghallgatók jobbra húzó szövetségének (ebben a minőségében, hírhedt bunyósként, társaival többször is összeverekedett a „kommunistákkal”).
A polgári világból való kitaszítottság-érzést az is erősíti, hogy a fiatal Le Pen „a vidékiek” gyanakvásával és frusztrációjával érkezett a francia fővárosba. A negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének szellemi pezsgéséről nem esik szó a visszaemlékezésekben, és ebbe alighanem Le Pen antiintellektualizmusa és elitellenessége is jócskán belejátszik. Mindez politikai hovatartozását is meghatározta. Az a tény, hogy elfogadta a joghallgatók szövetségének elnöki tisztét, szintén arra vall, hogy eleve a politikai életben akart érvényesülni. Alighanem ez a magyarázata annak, hogy az egyetem elvégzése után eszébe sem jut, hogy jogi pályára lépjen: előbb tiszthelyettesként, majd tisztként a hadseregben próbál szerencsét. A francia gyarmatbirodalom védelemben 1953-tól 1955-ig Indokínába megy, 1956-ban részt vesz a szuezi intervencióban, végül egy évre rá Algériában védi az anyaország érdekeit. Mivel nem végzett tisztiiskolát, komolyabb rangra nem számíthatott, amit pedig elért, az eléggé messze esett túlméretezett ambícióitól.
Arra viszont elegendő a katonai múlt, hogy ezt a tőkét a politikai pályán próbálja kamatoztatni: a populista Pierre Poujade, akinek figyelmébe ajánlják, jelöltként indítja az 1956-os választáson; huszonkilenc évesen ő lesz a Nemzetgyűlés legfiatalabb képviselője. Bár az V. Köztársaság kezdetén elveszti mandátumát, a szélsőjobb köreiben is felfigyelnek rá, így az 1965-ben tartott első elnökválasztáson Jean-Louis Tixier-Vignancour őt kéri fel kampányfőnöknek. Bár az utóbbi alig pár százalékot kapott, Le Pen így is találhatott volna magának helyet a jobboldalon. Ő azonban mindig is vezető pozícióra vágyott, inkább lett rövidéletű szélsőjobboldali csoportocskák „első embere”, mint valamelyik jobboldali politikus táskahordozója. Ekkortájt hull ölébe az a szerencse, hogy a milliárdos Hubert Labert őt nevezi ki kastélya és vagyona egyetlen örökösének. Ettől fogva már megengedheti magának, hogy csak a politikából és csak a politikának éljen.
*
A „népfi” önarcképének konzervatív közhelyekkel megspékelt avas társadalomfilozófia a másik oldala. „A modern utópiák egyik legalapvetőbb bűne – írja –, hogy az emberek nem hajlandók magukat olyannak elfogadni, amilyennek a természet teremtette őket.” Mindez – nemhiába volt Le Pen fiatalkorában lelkes olvasója a francia nacionalizmus vezéralakja, Maurice Barrès (1862–1923) műveinek – párhuzamos a nemzeti „gyökerek” hangsúlyozásával: „tősgyökeres francia vagyok, egyszerre francia és breton”. Ide tartozik még az emberi test jelentőségének az egész visszaemlékezésen végig vonuló hangsúlyozása. Szóba kerül az izmos sportolóé, a keménykötésű kétkezi munkásé meg a tengerészé, a tagbaszakadt idegenlégiósé, a nőcsábászé meg a bunyósé – az egészséges férfitestnek ez az felmagasztalása párhuzamos a csenevész testtel megáldott értelmiségiek mély megvetésével, legyen szó az általa szörnyetegnek és fasisztának nevezett Jean-Paul Sartre-ról vagy Pierre Mendès France-ról, akitől „fizikailag is irtózott”. Mindebben nem nehéz felfedezni a szélsőjobb félelmét a „társadalom elnőiesedésétől”, illetve a „katonás férfiasságnak” az elnőiesedéssel szembeállított ideálját.
Le Pen a visszaemlékezések lapjain többször is emlegeti Charles Maurras-t (1868–1952), sőt a szélsőjobboldali gondolkodó szellemi utódjának vallja magát, bár Le Pen nemcsak Maurras-nak, hanem a harmincas évek francia társadalomfilozófiájának is szellemi örököse. Ami Maurras-t illeti, a visszaemlékezés nemegy passzusa a nagyhatású jobboldali esszéista visszafogott rehabilitálásaként is felfogható: „Maurras-ban, bár briliáns logikával érvelt, sok merevség is volt: azt állította, hogy a társadalmi valóság mindig feltárulkozik a józanész kérlelhetetlen fényében. Kétségtelen, hogy elavult az egymással szövetségre lépő négy „renddel” kapcsolatos elmélete, amely szerint négy egymással szorosan együttműködő közösség, a bevándorlók, a protestánsok, a szabadkőművesek meg a zsidók szállták meg a francia köztársaságot (…), az általa elemzett jelenségek valóságát azonban nem lehet megkérdőjelezni. Ugyanezek az erők szerveződnek mindig és mindenhol, furakodnak be az állami intézményekbe, és kaparintják meg a kormányrúdját a civil társadalom vezetésének”. De Le Pen főleg kommunistaellenességére volt büszke, illetve arra a harcra, amit a „kommunizmus réme” elleni küzdelmet megtagadó a „cinkosok” és „elvakultak” ellen kellett vívnia.
*
Le Pen hangsúlyozza, mennyire központi szerepe volt a Nemzeti Front alapításában, és hogy a jelentéktelen szélsőjobboldali csoportokból ő kovácsolt politikai pártot. Ami próféciáit illeti, részletesen kitér a migráció jelenségére, a „nagy lakosságcsere” elméletére, illetve a „fehérember” világát fenyegető veszedelmekre. „Nyíltan kimondhatjuk – írja –, a törzsökös fehér nemzeteknek végérvényesen bealkonyult.” Van azonban a visszaemlékezéseknek egy minduntalan visszatérő témája, nevezetesen az az összeesküvés, amellyel a politikai elit meg az írott és elektronikus sajtó próbálta – azzal, hogy veszett hírét keltette a politikusnak – Le Pent kiszorítani a politikai életből. Szerinte az ellene indított perekkel valóságos hajsza indult ellene. Kijelentéseit félremagyarázták, az pedig, hogy részt vett az algériai kínvallatásokban, merő kitaláció.
Le Pen nemcsak saját politikai tevékenységét szeretné pozitívabb színben láttatni, a XX. századi francia történelem bizonyos eseményeit, egyes történelmi személyiségek (például Pétain) szerepét is más megvilágításba helyezi, ha ugyan nem rehabilitálja. Míg a két kollaboráns, Lucien Rebatet és Maurice Bardèche tevékenységét pozitívan ítéli meg, de Gaulle-ról engesztelhetetlen gyűlölettel beszél. Annál is inkább, mivel „nagyszerű emberek százait, ha nem ezreit” kényszerítette száműzetésbe. Le Pen valójában ezeknek a megtagadott franciáknak a nevében lett a Nemzeti Front elnöke, a „páriák” szócsöve. Le Pen nem rejti véka alá, hogy kikre gondol: a Vichy-rezsim egykori milicistáira, a Waffen SS önkénteseire, francia Algéria híveire, a hírhedt OAS tagjaira, emellett több kollaboránsra és holokauszt-tagadóra. Ezek közül hadd említsem meg a volt milicista François Brigneau-t, a volt Waffen SS Léon Gaultier-t, a szintén volt Waffen SS Pierre Bousquet-t, a Nemzeti Front társalapítóját, vagy a holokauszt-tagadó és a Nemzeti Fronttal rivalizáló szélsőjobboldali csoportok által meggyilkolt François Duprat-t.
Le Pen a közelmúlt történetének újraértelmezésében ugyanazokat az érveket használja, amiket a francia szélsőjobb 1945 után már számtalanszor elsütött. Eközben azokat az ideológiákat is meglovagolja, amelyek részben a megszállás alatt, részben az algériai háború idején teljesen kompromittálódtak. És rehabilitálja ezeknek az ideológiáknak az egykori képviselőit is. Az említettek mellett a francia szélsőjobb olyan személyiségeiről beszél csodálattal és elismeréssel, mint a L’Action française mozgalmát támogató Léon Daudet, az antiszemita Louis-Ferdinand Céline vagy a kollaboráns Alphonse de Châteaubriant. És ami annyira stigmatizáló, hogy már ő se mer nyíltan beszélni róla, azt vagy megkerüli, vagy csak utal rá, mint például egyik-másik általa dicsőített eszmetárs rögeszmés antiszemitizmusára, vagy arra, hogy milyen szerepet vállalt az újfasiszta Movimento Sociale Italiano a Nemzeti Front alapításában. Le Pen kedveli a homályos fogalmazást, a körülírást, a burkolt célzásokat. Látnivalóan vigyáz minden szavára, nem akar – immár ki tudja, hányadszor – megint bíróság elé kerülni.
*
A két kötetben mindvégig érezni: a szerzőnek legalább olyan fontos volt, hogy saját értelmezésében mondja el élete meghatározó eseményeit, mint az, hogy utoljára összefoglalja egy politikusi pálya legfontosabb üzenetét és tanulságait. Visszaemlékezéseiben, amelyek híjával vannak falrengető revelációknak, nem bánt meg semmit. Hiába provokálta számtalanszor a francia társadalmat, és élt hosszú évekig politikai elszigeteltségben, megingathatatlanul hisz abban, hogy mindig neki volt igaza. Talán még büszke is volt rá, hogy egy ideig őt tartották a köztársaság legelutasítottabb politikusának. „Pedig a politika – jegyzi meg rezignáltan az első kötetben – ha jól megfontolom, nem is az én asztalom. Én inkább, hogy is mondjam, árbockosárban ülő őrszem voltam (…), afféle bajkeverő, ha ugyan nem próféta…”