Jacinda Ardern.
Üstökösként jött, annak tündökléséhez méltón maradt, akként is ment tovább.
Ő, aki jöttében, létezésében, mentében is hatott.
Elkötelezettségével, helytállásával, majd saját határainak érvényesítésével.
Minden mozzanatában példaértékűn, hasonlíthatatlanul, együttérzőn, emberin.
Emberin.
Talán leginkább emiatt döbbentette meg a világot – a világon azokat, akiknek figyelmét elnyerte, legyen az politikus, világvezető vagy magánember – az idén január végén bejelentett távozása. A vezetéshez, a politizáláshoz, a néphez való viszonya miatt, akiknek szolgálatába szegődött, akikért elköteleződött.
Jacinda Ardern.
Miniszterelnökségét a világ egyik legfiatalabb, hivatalba került kinevezettjeként kezdte. Egyben a Munkáspárt vezetőjeként. Új-Zéland történetében a harmadik nőként, aki a kormány élére került. A történelemben másodikként feljegyzett olyan asszonyként, aki hivatali ideje alatt adott gyermekének életet. Aki azt vallja, hogy vezetőként biztonságot kell teremteni és reményt kell tudni adni az embereknek. S ez megtörténhet. Egyszerű – mondta.
Csak így kell dönteni.
Jacinda Ardern tizenévesen lett párttag. Nem akart politikus lenni. Csak azt érezte, ez a döntése hozzásegítheti a világ sorsának alakításában való részvételéhez.
Egy élelmiszerboltban dolgozott akkor, a pénztáros melletti árukiadóként. Onnan politikai pályafutásra hogyan is gondolt volna? Miniszterelnöki kinevezésre végképp nem. S ez így maradt, szinte a kinevezése pillanatáig.
Jacinda Ardern a kedvességet, az empátiát hirdette meg az erő és az önzés politikai rendezőelvei helyébe. Igen. A kedvességet. Öt és fél éve, hét héttel a választások előtt – pont a születésnapján – pártjának vezetője arra kérte, lépjen a helyébe, különben elvesztik azt. A hátralévő idő túl kevés volt ahhoz, hogy stratégiát dolgozzanak ki számára. Önmagaként, önmagát vállalva vágott a kölcsönkapott feladatba.
Természetességgel.
Emberin.
Ő, aki a világunk terheit látva, sem emberként, sem nőként nem tudta elképzelni, hogy együttérzés híján azokkal, akiknek a nevében a döntések születnek, előrébb lehetne jutni. Akár egy lépéssel is. Az emberek, a nép, a népek, népcsoportok felé fordulás hiányában?
Már eléggé megfizettük az árát a politikai erőteljesség, a befolyásosság bizonygatásának – mondta. S mert így látta, okosan kidolgozott stratégiák helyett, a helyességet képviselte. Nem veszhet el a lényeg, amiért pozícióba kerültünk, amiért vagyunk – tette hozzá. A visszakérdezésre, hogy igaziból miért is vannak a politikusaink, széles mosollyal kísérve hangzott azonnal érkező válasza: az emberekért. Igen. Az emberért – ismételte meg azzal egybehangzón, ahogy egy maori közmondás a „mi a legfontosabb dolog a világon” kérdésre válaszol: „Te tangata, te tangata, te tangata.”
Az emberek, az emberek, az emberek.
Jacinda Ardern ilyen attitüddel igyekezett a politikai hadszíntér fölé emelni a politizálást, miközben keményen megmérettetett megválasztottsága időszakában. Az alapnehézségek folyamatos megoldása közben, jelentős természeti katasztrófa sújtotta a szigetet, majd egy brutális terrortámadás rázta meg országát, ezt követte a pandémia kitörése és az utána fellobbanó gazdasági válság.
A világ dolgainak jobbítására való korai elköteleződése ellenére sem lehet ezekre felkészülni. Hisz legyen bármilyen merész a képzelőerő, az csak a jobbítás, az előremutatás részleteinek megálmodásában szárnyal. Nem gondolta hát, hogy legszebb álmai megvalósításáért indulva katasztrófák, tragédiák sora kerül útjába, hogy ő lesz az, akinek nemzeti gyászon kell átsegítenie az embereket Új-Zéland történelmének egyik legsötétebb napján. A megtámadott muszlim közösség ötvenegy halálos áldozatának hátramaradt családjait, a közösségük minden tagját, akik szigetüket választották otthonuknak. Akiknek Új-Zéland és a most velük gyászoló nép befogadást, otthont adott.
Jacinda Ardern: Akik már „mi” vagyunk.
Az emberek, az emberek, az emberek. Te tangata, te tangata, te tangata…
Akik felé elkötelezettséget vállalt.
A befogadott közösség áradó szeretetet kapott gyászában. A „mi” biztonságából minden visszahúzódás, elzárkózás nélkül sugározták vissza azt, még a tragédia átélésének legnehezebb pillanataiban is. Huszonnégy órával a mészárlás után Christchurch-ben az áldozatok családjai köszönettel ölelték magukhoz miniszterelnöküket, befogadó népük együttérzéssel érkező férfiait, asszonyait.
Egy hónap sem kellett neki aztán – hogy az ausztrál terrorista támadó miatt, akit megfosztott nevétől, azt ki nem mondta –, hogy egy törvénymódosítás benyújtását követően, kormányával megváltoztassa a fegyverviselési törvényt. Kemény határokat húzott.
Meg lehet tenni – így gondolta. A Whakaari váratlan vulkánkitörés után is eszerint lépett. A Fehér-sziget azóta nem látogatható.
A Covid esetében is kivételeset tett. A hirdetett és élt kedvességgel, előre köszönt meg mindent az embereknek, amit majd azért tesznek, hogy az összefogásuk a vírus ellen hatékony legyen. Előre köszönetet mondott azért is, hogy egyszerre lesznek és maradnak erősek és kedvesek. Mert lehet. Hatékonyságával bizonyította. Mert ahogy mondják, korán és keményen lépett fel az ismeretlen helyzetben. Hetvenöt nap teljes lezárás után nem volt fertőzött az országban. És a fenyegetettség ideje alatt ez gyakorlatilag így is maradt. A Covid-támadás visszaszorításának első megnyugtató eredményeit látva otthon táncra perdült.
Kislányuk nagyjából kétéves lett erre az időre.
Akinek személye végül az egyik fő szempontja lett a miniszterelnöki minőségében anyává lett fiatal nő lemondásával kapcsolatos mérlegeléseinek.
Az elköteleződés okán.
Abból több is lehet egy élet során? Lehet-e? Van. S amire csak ritkán gondolunk, mindegyiknek időtartama is van. Különböző. Ezért átmenetileg párhuzamosan is futhatnak. Az időtartamok hosszáról – ha elkötelezettségünk nem megbízáson alapul – magunk döntünk. Megbízások tükrében így hossza sokkal inkább meghatározható. Dönteni róla azonban így is, úgy is kell. Ha könnyen, ha nehezen, de kell.
Jacinda Ardern minden eredménye, hatékonysága ellenére is, lemondott.
Kevésnek találta a „tankban” lévő üzemanyagát. Értem őt.
Teli kellene lennie, ráadásul egy kis tartalékkal. A többfeladatúsággal való zsonglőrködésben több fogyott a kelleténél. Feltölteni lépett hátra.
Ahogy a családjáért, a gyermekükért vállalt elkötelezettségével utoléri magát, az is megtörténik. „Nem állhatunk saját magunk útjába. Van elég korlát a világban. Legalább magunkat ne akadályozzuk”.
Az egyensúlyért lépett hátra.
Önmagát vállalva.
Erősen és kedvesen.
Emberin.