Mi történt 1998 után, amikor Orbán megalakította első kormányát?
1998-ban megjelent nálam a felesége azzal, hogy szeretné a gyerekeket átvinni másik felekezetbe. Ez a vallásszabadság része, nem vitatkoztam vele. Beszélgettünk, mondta, hogy szeretné a keresztelést kitöröltetni. Mondtam, hogy kitörölni nem lehet, de beírom a megjegyzés rovatba, hogy szülői kérésre más felekezetbe vitték a gyereket. Lévai Anikó, aki a férjéhez hasonlóan szintén jogász, és tanult kánonjogot, elmondta, hogy a katolikus kolléga szerint meg kell ismételni a keresztséget. De ezt ő sem erőltette, mert jól tudta, hogy bárki végzi a keresztelést, azt a katolikus egyház elfogadja. Kiderült aztán, hogy mindezt a „kolléga” azért javasolta, mert hallott valakiről, aki nem az atya, fiú, szentlélek, hanem Kossuth Lajos nevében keresztelt. Annyit jegyeztem meg, minden bizonnyal részeg lehetett a kolléga. Anikó nagyot nevetett, ő is erre gondolt, amikor a pap ezt mondta neki. Teljes barátságban váltunk el, a feleségem meg ő hosszú időn át karácsonyi és húsvéti üdvözlőlapokat váltottak. Egyszer összefutottam velük a Zeneakadémián egy hangversenyen, barátsággal köszöntöttük egymást. Volt azért egy érdekes parlamenti jelenet, amire jól emlékszem. Orbán a miniszterelnöki hivatallal beköltözött a főlépcső fölötti delegációs terembe. Kiadta az utasítást, hogy ott képviselők nem mászkálhatnak. Egy napon jön be Dornbach Alajos feldúltan a frakcióba (1990 és 94 között a parlament egyik alelnöke – a szerk.), mondta, hogy ez hallatlan, ilyet még Horthy se mert megtenni. Gandhitól azt tanultam, hogy ilyenkor engedetlenségi sétára kell menni, elsétálnék ott, jön-e velem valaki. Dornbach és Béki Gabriella csatlakozott hozzám. Elindultunk a tiltott városba. Ott állt a szerencsétlen őr, a főnöke civilben és összehúzott szemöldökkel nézett ránk. Tudni kell, hogy akkoriban volt a főiskolán szakadás, a szociálismunka-szak le akart válni rólunk, mindent elkövettek, hogy elvigyék tőlünk a szakot, akkor folyt az akkreditációs eljárás is. Közbenjártak Pokorni Zoltánnál, az oktatási miniszternél, aki rá akart venni, hogy önként fogadjam el, hogy a szak átmegy egy másik felsőoktatási intézménybe. Mondtam, én ilyet önként nem csinálok; akkor is meg kell ezt tennem. Add írásba, mondtam Pokorninak, hogy fölszólítasz rá. Szó szót követett, az is elhangzott, hogy ha nem mersz felszólítani, mert tudod, hogy ilyet nem tehetsz, akkor hagyj engem békén ezzel, micsoda dolog ez. Haragban váltunk el. Csak azért mesélem ezt a kitérőt, mert Pokorni is ott teázgatott a folyosó tiltott részén. Odaértünk a kiskatona elé, aki az utolsó pillanatban összecsapta a bokáját és szalutált. Tovább lépdeltünk a miniszterelnöki ajtó felé, vadul nézett ránk a parancsnok. Kinyílt az ajtó, a miniszterelnökné jött ki rajta, és amikor meglátott, hangos sikkantással a nyakamba vetette magát. Örültünk egymásnak, kérdeztem a gyerekeket, akik akkor már más felekezetnél voltak. Amikor elment, odalépett hozzám, Pokorni, és meghívott egy teára. Mondtam, hogy köszönöm, nem élek vele. Ez volt az utolsó személyes találkozásom a családdal. Amikor egyesek azt kérdik, hogy barátságban voltunk-e, mindig elmondom, hogy nem. Nagyon sok családban eskettem, kereszteltem, temettem. Ugyanolyanok voltak nekem, mint bármelyik család a világ végén.
Nem volt tehát velük konkrét ütközés sem.
Az volt az érdekes, hogy már az első kormánya alatt különbséget tettek az egyházak között. Kezdetben 22 egyház volt, amely másfajta elbírálásban részesült, abban a körben még mint intézményfenntartó egyház, benne voltunk. Az ellenséges hozzáállás 2010 után jelent meg, amikor én az első kormány helytelennek és törvénytelennek tartott intézkedései miatt többször is megszólaltam. Azzal kezdődött 2010-ben a regnálásuk, hogy azonnal rátenyereltek arra a pénzre, amit az előző kormánytól pályázattal nyertem. Ez volt az egyetlen olyan pályázat egész eddigi működésem alatt, amivel nyertem egy bizonyos összeget. A pénzt az új főiskolai campus létrehozására kaptam. Fölszólítottak, hogy azonnal adjam vissza a pénzt. Én meg villámgyorsan fölrántattam szerkezetkész állapotra az épületet. Beleöltünk minden pénzt, mondtam, hogy vigyék el az épületet, ha akarják. Fölszólítottak, hogy számoljak be róla, milyen intézményeink vannak, s kinek adom át. Felháborítóan arcátlannak tartottam. Annyit válaszoltam, hogy nem óhajtom átadni senkinek. Azután minden lehetséges módon beakasztottak, elvették az egyházi státuszunkat, hiába nyertük meg a pert Strasbourgban, s hiába állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy ezt alkotmányellenesen tették. 2012. január 1-jén vissza kellett volna kapnunk a státuszt. Természetesen nem történt meg.
A konfliktusos időszakban volt-e arra módja, hogy beszéljen minderről Orbán Viktorral?
Egyszer összefutottam vele a Dohány utcai zsinagógánál, a mártír-megemlékezésen a vezérkarával vett részt. Ott álltam a Dohány falánál, odajöttek kezet fogni. Ennyi.
Iványi Gáborral készített teljes interjú a Jelen első bookazinjában lesz olvasható. A Csak amit hallani szeretnél – Orbán és egy megvezetett ország című bookazin már kedvezményes áron előrendelhető ide kattintva!
