1990. október 25-én az Antall-kormány bejelentette, hogy 65 százalékkal megemeli az üzemanyagok hatósági árát. Akkorra az országnak már csak 3-4 napra elegendő olajtartaléka volt. A taxisok ekkor megbénították az országot. Most is pillanatokon belül lekerülhet az ársapka az üzemanyagokról. Van hasonlóság a jelenlegi és az akkori helyzet között?
Óriási különbség, hogy akkor akut ellátási veszélyek álltak fent. Most ilyenek még nincsenek, vagy ha vannak, akkor azok nem szükségszerűek, inkább saját belső gyártmányúak, gondolok a szerencsétlen árszabályozás miatti hiányokra. Ráadásul akkor az olajtól és egyéb energiahordozóktól való függés egyirányú volt, a Szovjetunión kívül más csatornák alig léteztek. Az akkor is egyértelmű volt, hogy az államilag támogatott, nagyon mélyen tartott üzemanyagárak nem tarthatók, és ez most is egyértelmű. Elemzéssel el kell dönteni, hogy átmeneti-e a probléma és akkor alkalmazható-e értelmesen a rögzített hatósági ár, vagy tartós energia-drágulásról van szó, akkor pedig lépni kell. A kormányzat nem tehet mást, mint előbb-utóbb érvényesíti a reális piaci költségeket.
Ön 1990-ben ipari miniszterként komoly vitába keveredett Rabár Ferenc pénzügyminiszterrel arról, hogy egyszerre vagy több lépcsőben kell-e végrehajtani az emelést.
A pénzügyminiszter azt gondolta, egy nagy lépéssel rendbe teszi az árakat, én a reálfolyamatokért is felelős miniszterként meg azt mondtam, rendben, de adni kellene néhány hónap alkalmazkodási időt. Ugyanis nem csak kétmillió úrvezető számára változott meg az energiaár, hanem az egész gazdaságnak, iparágak kerültek nehéz helyzetbe. Számomra ez utóbbi legalább annyira fontos volt.
Visszanézve, nagyjából mindegy, hogy hány lépésben drágult az energia, mert meg kellett történnie. A hatósági ár ugyanis nem arra való, hogy elfedje a valóságot, hanem arra, hogy kisimítsa az ingadozásokat. Persze az is fontos tanulság, hogy egy kormánynak el kell tudnia mondani, mit miért csinál, meg kell tudnia győzni a közvéleményt a kiigazítások szükségességéről, máskülönben politikai válság bontakozik ki.
A Kádár-korszak után az infláció az egekben volt, alig lehetett hozzájutni az orosz olajhoz, a forint gyenge, a devizakészlet alacsony és nehezen pótolható, a költségvetés és az államháztartás hiánya hatalmas. Az Antall-kormány válságkezelésre kényszerült. Elég sok az áthallás, nem?
A Kádár-korszak után gazdasági válságba került Magyarország. A kádári Magyarországon létrejött széles kispolgári réteg úgy élte meg az új világot, milyen jó, hogy jöhetnek a demokratikus változások, lehet utazni, bármit ki lehet mondani, a gyerek nyugodtan járhat hittanra, de a drasztikus árváltozásokkal nem számoltak. Most is jönnek nagy változások, és valóban van hasonló abban, hogy sokan nincsenek azokra felkészülve, felkészítve, és válságnak élik meg a mai magyar helyzetet.
Antall József definiálta a szociális piacgazdaságot, ami alatt a hatékonyság és a versenyképesség összehangolását, a társadalmi méltányosságot, igazságosságot és a környezeti szempontok figyelembevételét értette. Ez volt az ő válságkezelésnek lényege. Ehhez képest most mi történik?
Olyan jó, hogy felidézi az akkori kormányprogram mondatait, mert az egyetemen tanítom ezt a korszakot, és amikor a forrásokat újraolvastam, elkerekedett a szemem, mennyire időtálló és időszerű most is, amit Antall akkor mondott. A szociális piacgazdaság fogalma, és benne a társadalmi méltányosság, a környezet iránti felelősség, a versenyképesség – ez így, együtt, nem valamilyen puha kapitalizmust jelentett, hanem a gazdasági élet társadalmasítását. Ezzel szemben most határozottan hátrébb vagyunk, az új alaptörvény nem tisztázza, hogy milyen Magyarországot akarunk.
1990-ben persze óriási feszültség volt a cél és a rendelkezésre álló anyagi eszközök között, hiszen akkor még nem részesültünk nyugati transzferben, sőt az örökölt külső eladósodottság meg a magas kamatszint miatt rengeteg jövedelem áramlott ki az országból. De világosan meghirdetett és az Alkotmányban is rögzített célt követett a kormány. A lehetőségek határain belül történtek intézkedések is, ilyen volt a privatizációs hitel, a starthitel, működött a munkanélküliségi ellátási rendszer, jutott egy kevés a vállalkozások támogatására. Mindennek az anyagi terhe azonban a költségvetésre hárult, így aztán a társadalom egy részétől adóban el kellett szedni pénzeket, hogy a társadalom másik része visszakaphassa a felsorolt fontos célokra. Most nagyon más a helyzet, mert jöttek uniós pénzek, és most is lenne tekintélyes uniós forrás a fontos célokra.
Ezek most beragadtak.
Igen. Eddig a felhasználás módjával és hatékonyságával volt óriási probléma, most pedig bizonytalanná vált, hogy egyáltalán hozzájutunk-e a pénzekhez. Furcsa helyzetben vagyunk, mert ha visszajutunk oda, hogy egy nemzet a saját adójából és csak abból finanszírozza a kiadásait, akkor szigorú önvizsgálatot kellene tartani, hogy vajon minden kiadás szükséges-e, és rendben jönnek-e az adóbevételek azoktól, akik képesek és hajlandók fizetni. Eljött az őszinte szó pillanata.