Mi a legújabb rémhír? – jut eszembe a szakállas vicc – Minden igaz.
Optimális esetben a politikusok képesek hideg fejjel viszonyulni a kialakult és sokszor abnormálissá fajuló helyzetekhez. Megőrizni a higgadtságot, féken tartani az érzelmet akkor is, ha hideg futkároz a hátukon. Értékelhető és dicsérendő a tulajdonság, bár érdekes módon napjainkban mintha már ez sem vezetne eredményre. Mindig is nagyon furcsa elegyet alkotott a politikai tehetség és pszicho kiporciózhatatlan keverékével, de a formálódónak vélt új világrendet alakító objektív történelmi-társadalmi okok egybefolyva az információtechnikai örvénnyel mégis sokszor ésszerűtlen kicsapódásban, reakciókban és tettekben jelennek meg, ami az egyébként imponáló hűvös távolságtartásra, objektivitásra koncentráló elemzéseket, várható következtetéseket labilissá teszi, vagy egyszerűen kiiktatja.
Ha pedig ez így van, az csak növeli a bizonytalanságot, a félelmet, a manipulálhatóságot, mert a társadalom reakciói még akkor sem mindig racionálisak, ha nincsenek kitéve a váratlanul, konfliktust konfliktusra halmozó szituációknak. Akik a dolgok megértésére törekednek, könnyen belevesznek reményeikbe, akik pedig már saját, illetve készen kapott rögeszméik rabjai – hajlamosak az előítéletek és a leegyszerűsített, hamis hírek csapdáiban nem csupán vergődni, inkább lubickolni. Egyik sem vezet sem megoldáshoz, viták tisztázásához, konszolidációhoz, inkább az indulatok eszkalációjához.
A Fehér Házban pénteken lezajlott jeleneteknél már nehezen van lejjebb – állítja Ungváry Krisztián történész, aki szerint ezt a diplomáciai mélypontot utoljára 1939 márciusában produkálta a történelem, amikor Hitler a cseh elnökkel közölte, hogy amennyiben nem egyezik bele a német csapatok bevonulásába, porig bombázza Prágát. Analógiák sora tekeredik indaként körénk a Molotov-Ribbentrop paktumtól Chamberlain naiv és megszeppent viselkedéséig – és nem igazán vigasz az ezektől különböző momentumokat számba venni.
Az pedig immár megszokott, ahogy a realitást arcul köpi a magyar hivatalosság értékelése, mely szerint az amerikai elnök kiállása a béke mellett az elmúlt három év legnagyszerűbb pillanatának állítja be a világ szeme láttára lezajlott inzultust Trump és Vance, valamint között. Bon mot-nak is sántít a főnök kedvelt aranyköpése, mármint hogy az erős vezetők békét csinálnak, a gyengék háborút. Szerinte bizonyára nem Putyin kezdett háborúba, hiszen ő csak szimplán egy különleges műveletbe fogott, azaz Zelenszkij a gyáva. Az utóbbi idők legszennyesebb mondata is tőle származik, mikor is „Ukrajna nevű területként” aposztrofálta a szomszédos országot. Hogy pontosan kik és miféle békére gondolnak, az nincs körülírva, de valószínűleg szigorú garanciák nélkül ásványi kincseik áruba bocsátásra, csaknem egyfajta kapitulációhoz hasonlatosra. És lám, még a mindenki szeme előtt lejátszódott példátlan csörte sem képes közös platformra juttatni a közönséget. Ettől válik még veszélyesebbé a játszma.
Nem érdekel, hogy a két amerikai előre kigondoltan szorította sarokba az ukrán elnököt, vagy sem. Igaz, hogy egy ilyen váratlan meccsre jobban felkészülhetett volna Zelenszkij, nem szabadott volna kijönnie a sodrából, lám, a rutinos francia Emmanuel Macron, vagy a brit Keir Starmer tudták, hogy az amerikai elnök leginkább végtelen hiúságával kezelhető, ahogy a magyar vezetés hódolata minden Trump által kimondott szó után a Brezsnyev-éra állami szintű ömlengését idézi. Igen, talán az is célravezetőbb lett volna, ha tolmács közvetít a tárgyaló felek között, mivel úgy nem csupán pontosabbá válnak a szövegek, de az adok-kapok – éppen a hosszabb fordítási idő miatt – sem válik annyira izzóvá. Ugyanakkor egyik nyugati politikus sem él három éve olyan harapófogóban, amilyenben Zelenszkij, aki országa véres csatáit, szenvedését látja – ezért hol újabb segítségért könyörög, hol az eddigit köszöni meg mindenkinek, minden lehetséges fórumon.
Úgy tűnik, hogy bizonyos hatalmi polcon a mentális állapot egyre inkább helyet kér a politikai konfrontációk racionális okai között. A józan reakciókat úgy vágják fejbe váratlan emocionális kitörések meggondolatlan fordulatok sorát előidézve, melyek kiszámíthatatlanná teszik a történéseket – ezek nem Dávid és Góliát meseszerű viszonyán alapulnak, hanem valami egészen máson. Már csak azért is, mert a skandalum utóélete is egyfajta skandalum, itt Trump és Vance az égbe emelkedik, az ukrán elnököt sárba rántják, s persze fordítva – miközben a világ emiatt és annyi más miatt feszíti meg izmait. A nem egyenlő erők küzdelmét tudomásul véve már-már megalázkodva minden lépcsőfordulónál újabb köszöneteket rebeg, Európa egyik fele energiát gyűjt, néhányan közülük az áldozathibáztatás történelmileg ismerős menekülőútját tartják országuk részéről gyümölcsözőnek. ami akár drasztikus következményekkel járhat.
A világ urairól általában későn állítanak ki mentális teszteket. Visszamenőleg bizonyos tanulságok kikéredzkednek, illetve túlterjeszkednek az objektív elemzéseken, szörnyűségek válnak egyszerre megmagyarázhatóvá és megmagyarázhatatlanná, amikor bizonyos sorsfordulók emberi tényezőivel egészül ki a tényekre, okokra fókuszáló történelem. És mintha ebben a mai klímában is egyre több pszichiáterre volna szükség. Nem mintha velük előbbre jutnánk. Siránkozás helyett alkalmazkodni kell – javasolja a neves szakértő. Kemény lecke.