Schmidt Mária a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, a XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója. Történész és milliárdos vállalkozások tulajdonosa. Ha valaki, akkor ő szinte biztosan tagja annak a nemzeti tőkésosztálynak, amelynek létre- és helyzetbe hozásán Orbán Viktor évtizedek óta fáradozik. Állami és uniós pénzen.
Schmidt Mária Látószög című blogján, mint ismeretes, hosszasan értekezett arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia miért az utolsó sztálinista intézmény az országban. Érveinek elemzése önmagában is kitenne jó pár cikket, azonban most inkább írásának egy másik aspektusával foglalkoznánk – azzal, ami kimaradt belőle. A nyitó bekezdésben ugyanis idézi az Akadémia weboldaláról az intézmény alapításáról szóló részt. Majd – nyilván történészként – ki is javítja azt, hogy „a valóságban Széchenyi ennek az összegnek, 60 ezer forintról van szó, mint alapítványi tőkének a kamatait ajánlotta fel”. Hát igen, tényleg szörnyű intézmény ez az Akadémia, a saját alapítását sem tudja helyesen. Schmidt Máriának kell kijavítania ezt a fiaskót.
Valóban, az Akadémia oldalán szereplő megfogalmazás pontatlan. Azonban, ha történészként valami hatásosat és tényleg lényegeset akart volna írni, és nemcsak az akadémikusokba belerúgni azért, mert azok a polgári demokráciákban bevett módon kívánnak véleményt nyilvánítani a miniszterelnökről, akkor tovább lapozhatott volna az Akadémia történetében, hogy fölhívja a figyelmet a magyar történetírás egyik nagy hiányosságára, arra, hogy szinte említést sem tesz a korszak azon szereplőjéről, akinek legalább akkora, ha nem nagyobb hatása volt az ország tudományos és kulturális fejlődésére, mint Széchenyi Istvánnak.
Kiről is van szó? Hívjuk segítségül mi is az Akadémia weboldalát: „Sina Simon báró 80 ezer forintos felajánlása is, amely után országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére, valamint az alaptőke növelésére. A kezdeményezés olyan visszhangra talált a magyar társadalom minden rétegében, amihez fogható nem fordult elő az intézmény története során. Az Akadémia az önkényuralom megingásának éveiben a magyar nemzeti identitás szimbólumának számított, amelynek támogatása hazafias tett. Az adományok végösszege közel háromszorosa volt az alapításkor összegyűlt tőkének, az adakozók köre pedig a teljes magyar társadalomra kiterjedt. A társadalmi és vagyoni elit tagjai mellett most már a kisemberek sokasága is hozzájárult a tudomány méltó házának felépítéséhez.”
Kedves Olvasó! Ha ezen a ponton arra jutna, hogy még az életben nem hallotta Sina Simon nevét, akkor megnyugtathatjuk, ön nincs egyedül. Az 1800-as évekről szóló átfogó történelemtudományi könyvekben is épphogy csak megemlítik őt egy-egy bekezdésben. A hivatalos általános iskolai vagy középiskolai történelemkönyvekben pedig felesleges is keresnünk.
Pedig Sina Simon a 19. század legnagyobb kultúra- és tudománytámogatója volt. A Sina család – amely a 19. század elején a Habsburg-birodalom leggazdagabb családja volt már –vagyonosodásának története a 18. századba nyúlik vissza, amikor idősebb Sina Simon görög kereskedő Bécsbe települt családjával. Bár üzletei sikerei neki is jelentősek voltak, de meg sem közelítették a fia, Sina György által felépített üzleti birodalomét, aki képességeinek és fáradhatatlan, fegyelmezett munkájának köszönhetően olyan kereskedelmi hálózatot épített ki, amely az Oszmán Birodalomtól Nyugat-Európáig terjedt. Sikereiben nagy szerepe volt annak, hogy felismerte a korszakban lehetővé váló vasút- és hajózásfejlesztés lehetőségeit és fontosságát. 1829-ben ezért is alapította meg a Duna Gőzhajózási Társaságot, amelynek hajói Bécsből és Budapestről indulva Görögországig szállították az árukat. A mára Magyarország egyik szimbólumává vált Lánchíd megépítésében is jelentős szerepe volt. Az ötlet ugyan Széchenyi Istvántól származik, a megvalósításban azonban Sina György volt a meghatározó, a finanszírozás előteremtését és az építést is ő vezette. Neve ma is a híd emléktábláján olvasható. Ekkora ráadásul már a Habsburg-birodalom legnagyobb földbirtokosa is ő volt, a Sina-bankház pedig az egyik legnagyobb befektető volt a térségben, még az osztrák kormány is hozzá fordult hitelekért. A korabeli visszaemlékezések szerint Jókai Mór Az arany ember több karakterének megformálásakor is Sina György személyéből merített ihletet.
Ezt a gazdasági birodalmat vette át tőle fia, aki üzleti tevékenysége mellett a magyar tudomány- és kultúra legnagyobb támogatója, a korszak egyik legnagyobb adományozója lett. Élete során több mint 550.000 forintot ajánlott fel különböző célokra Magyarországon. Ezek közül kiemelkedik a Magyar Tudományos Akadémia állandó, ma ismert székházának megépítése. Leginkább olyan kezdeményezések mellé állt oda, amelyek hosszú távon szolgálták az ország hasznát. Adományozott a Magyar Földhitelintézet és a magyar biztosítótársaság létrehozására, támogatta a vasút és a gőzhajózás fejlesztését, a folyók szabályozását. Hozzájárult a Vakok Intézete, a kereskedelmi akadémia életre hívásához. A Nemzeti Színház, a Képzőművészeti Főiskola és a Nemzeti Múzeum egyik legnagyobb magántámogatója volt. Segített kisdedóvó egyleteket, kisdedkórházakat, bölcsődéket és árvaházakat is, sőt természeti katasztrófák idején is az első volt a segítők között. Támogatta a lipótvárosi bazilika építését is, amit ma Szent István Bazilikaként ismerünk. Az ő pénzéből jelentek meg a korszak legfontosabb folyóiratai, a Gazdasági Lapok és a Budapesti Szemle. Művészek hosszú sora kapott tőle folyamatosan támogatást.
Sina Simon és apja amellett, hogy magyarnak vallották magukat büszkék voltak görög gyökereikre. Görögország kulturális és tudományos felvirágoztatására is hatalmas összegeket fordítottak. Sina Simon alapította és építtette meg az athéni görög akadémiát, illetve befejezte az apja által elkezdett csillagvizsgáló felszerelését, majd 20 éven keresztül az itt dolgozó szakemberek díjazását is állta, teljes egészben.
1876-ban, halálakor, a Magyar Tudományos Akadémia épületében Tóth Lőrinc, az Akadémia tagja emlékbeszédét a következő mondatokkal zárta: „S míg a jótetteket jutalmazó hálaérzet ki nem hal azon ezrek kebeléből, kiket segített és megvigasztalt, e sirbolt folyvást őszinte tisztelet és kegyelet búcsúhelye marad, s mig ezen akadémia csarnokaiban a művelt magyar nyelv hangjai zengenek, a többi nagy alapítók során az ő neve is hálásan fog emlegettetni, és pedig annyival inkább, mert ő nem eredetére nézve volt magyar, mint sokan, kik az alapítók tábláján távol, létük által tündöklenek, hanem magyar volt érzelmeiben, magyar volt azon nagyszerű kötelességérzetnél fogva, mely ez ország földének tulajdonosait, e haza áldásainak élvezőit arra inti, hogy tehetségük szerint áldozzanak oly czélokra, melyek a faj fennmaradását s nemesedését biztosítják.”
Ennél jobban nem lehet megfogalmazni a nemzeti tőkésosztály definícióját. Emberek, akik saját képességeik, tudásuk és teljesítményük révén meggazdagodtak, az így felhalmozott pénzük egy részét pedig olyan célokra fordítják, amelyek az ország fejlődését szolgálják hosszú távon.
Amikor még volt ilyen elitje az országnak, akkor Európa egyik leggyorsabban fejlődő térsége volt. A mai napig Magyarország utolsó aranykoraként tartjuk számon a 19. századot, amikor még egy vesztes szabadságharc ellenére is fejlődött az ország, amikor Budapest – vagyis egy időben még csak Buda és Pest – Európa nagyvárosaival vette fel a versenyt. Még úgyis, hogy ez az ország, vagyis pontosabban a vezető elitje, akkor sem volt az elfogadás, a befogadás mintapéldája. Hogy egy kapcsolódó példát említsünk: Sina Simon, aki akkor Európa egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere volt, hiába tartott táncmulatságot gödöllői kastélyában, hogy lányait bemutassa a magyar főúri családok fiainak – és így házasságaik révén a család teljesen magyarrá válhasson – a magyar arisztokrácia ezen nem jelent meg. Valószínűleg rangon alulinak tartották azt a családot, ahol a nagyszülők még görög kereskedők voltak.
Mégis, ebben a korban jöttek létre olyan teljesítmények, amelyeket ma Budapest és Magyarország szimbólumaiként tartunk számon. A közismert alkotóik listájáról azonban sajnos hiányoznak azok a nevek, akik nem tartoztak az ország „hivatalos” elitjéhez. Velük mostohán bánt a történelmi emlékezet. Az akadémiai búcsúbeszéd ebben tévedett. És úgy tűnik, ezekkel a nevekkel együtt az is feledésbe merült, hogy miként lehet egy jó országot építeni.
Itt az ideje elkezdeni emlékezni.
(A szerző a Forrás Társadalomkutató Intézet alapítója)