Tanulságos lehet egy történelmi példa felidézése. 1983. szeptember 1-jén a Csendes-óceánba zuhant a legnagyobb koreai légitársaság 007-es New York–Szöul útvonalon közlekedő éjszakai járata. A szovjet kormány első nyilatkozata szerint a légvédelmük azonosítatlan repülőgépet érzékelt, amely rövid időre berepült a szovjet légtérbe. Elfogó vadászgépük megkísérelte az egyik közeli repülőtérre vezetni, azonban az ismeretlen gép nem válaszolt a felszólításra és tovább haladt a Japán-tenger irányába. Egy nappal később a nyilatkozat azzal bővült, hogy az elfogó vadászgép nyomjelző lövedékeket lőtt ki figyelmeztetésként a repülőgép felé, amely azonban tovább folytatta útját. Három nappal később egy szovjet tábornok közölte, érzékelték egy ismeretlen repülőgép lezuhanását a Csendes-óceánba. Időközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa megkezdte a vitát a gép eltűnésének körülményeiről. Számos felszólaló felvetette a Szovjetunió felelősségét. A szovjet nagykövet a vitában következetesen tagadta a kormánya felelősségét érintő híreszteléseket. A vita harmadik napján a Biztonsági Tanács termében bemutatták a japán elektronikai felderítés hangfelvételét, amelyen hallható volt a szovjet elfogó vadászgép pilótájának jelentése az irányító központnak arról, hogy a légtérsértő gépet lelőtte. A KAL 007-es dél-koreai Boeing 747-es utasszállító repülőgépen 269 ember tartózkodott, a katasztrófát senki nem élte túl.
A fenti történelmi példa alátámasztja a nemzetközi intézmények szerepét hangsúlyozó elmélet érvényességét, amely fontosnak tartja az intézmények hatására kialakuló intenzív információcserét az államok csalásainak leleplezésében. A hazugság, a csalás, a leplezés és a félrevezetés vagy adott esetben a felvilágosítás az államok történetének része. Az intenzív versengés és konfliktusok idején különösen megnő a jelentőségük a kormányok eszköztárában. Korábban a propaganda címszó alá lehetett sorolni a vélt vagy valós ellenfelek gyengítésére vagy presztízsének csökkentésére irányuló információs tevékenységet. Ugyanez az elnevezés volt alkalmazható az öndicséretre, a saját tekintély és siker esélyének növelését célzó kommunikációra.
Mára a probléma bonyolultabbá vált, egyrészt az új technológiákra épülő információs stratégiáknak, másrészt az államok közötti, egyre sűrűbbé váló interakciós hálózatnak köszönhetően. Ma az egész világon a manipuláció produktumait előállítók szűk körén kívül álló emberek nagy többsége küzd a körülötte zajló történések megértésével. A nagy hír- és véleményzavarban szinte lehetetlen felfedezni azokat a tényeket, amelyek összerakása segíthetne a helyzetek és főleg a problémák megfogalmazásában és okainak tisztázásában.
Azokban az országokban, ahol az információközlő és véleménytermelő elitre hatással vannak valamilyen mértékben a szakmai etika, a morál és a humánus emberi magatartás értékei, ott könnyebbé válik a gyorsan átalakuló világ megértése a társadalom számára. Következésképpen az alkalmazkodás is sikeresebb lehet. Azokban az országokban, amelyekben ideológiák, a realitásokat, tényeket nélkülöző fantáziák vagy szűk csoportok hatalmi érdekei szorítják korlátok közé az egész politikai közösség tájékoztatását, ott egyetlen út létezik, a lemaradás.
John Mearsheimernek, az offenzív politikai realizmus kiemelkedő amerikai képviselőjének a „Miért hazudnak a vezetők” (Why Leaders Lie) című könyve kísérletet tett egy tipológia megalkotására az igazságmentes politikai kommunikációról. A téma, amelyről még kevés kutatási eredmény áll rendelkezésre, Mearsheimer szerint nagy érdeklődést váltott ki az amerikai közvéleményben. A szerző által bemutatott tipológia a korábban gyűjtőnéven propagandának nevezett tevékenységet és a mögöttes szándékokat differenciáltabb jelenségként írja le. Kutatásában az igazmondással szembeállított kommunikációs mintákból indul ki. Ezeket összefoglaló néven félrevezetésnek (deception) nevezi. A félrevezetésen belül megkülönbözteti a hazugságot (lie), az elhallgatást (concealment) és a csúsztatást (spinning).