Az egyik legnépszerűbb magyar író próféciája („Tudja mi lesz ezekből a könyvekből nemsokára? Gyújtós…”) egyelőre nem látszik beigazolódni, legalábbis a múlt hétvégén megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál iránti hatalmas érdeklődés alapján. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által szervezett négy napos rendezvénysorozaton 130 kiállító, 40 külföldi szerző, 150 programban és 200 dedikálóval állta a könyvrajongók meglepően népes táborának ostromát a Millenáris összes épületének, parkjának valamennyi terében – márpedig az aranyárban mért papír formátumú potenciális gyújtósért aligha taposta volna egymás sarkát a tömeg. Igaz, nem tudjuk, mit hoz majd a tél.
Rosszkedvünk egész világra rátelepedni látszó, közelgő tele. Tóth Krisztina fesztiválnyitó szavait idézve „Mindaz, ami most a csuszamló világban zajlik, megíratott már, és meg is íródik folyamatosan. Vészterhes időkben az írástudók munkája ismét fontossá válik, hisz ők az emberiség tapasztalatainak őrzői, a múlandóság és felejtés ellen küzdő fáradhatatlan írnokok.”
És tényleg: amikor az évtizedes dresszír, ellenségvizuálás és fenyegettetés tartja rettegésben a népet, az emberek megrendült biztonságérzetét mi más nyugtathatná meg, mint a szép, sima-szavú üzenetek.
„Virágzik a populizmus, bontogatja színes szirmait a giccs, és akkor jönnek a galád írók, akik a tünékeny pillanatokra visszaszerzett, csillámló biztonságérzetünket fenyegetik félelmet keltő üzeneteikkel, felkavarnak, nyugtalanítanak, hülyeségeket beszélnek, mit hülyeségeket, borzalmakat, rémtörténeteket” – folytatta Tóth Krisztina, majd a Nobel-díjas (és a Budapest Nagydíjjal frissen kitüntetett) díszvendég, Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című művéből idézett: „minden nagy író valami rémisztőt mond el az emberről. De akarjuk-e mi ezt tudni?”
A jelek szerint bizony, akarjuk.
Nemigen vonzódunk a giccshez, a cukros illatú pasztellszínek operettet idéző árnyalataihoz, amelyek ideig-óráig elfedik a valóságot, a mindennapjainkhoz immár hozzátartozó vér, korom, agresszió és kiszolgáltatottság kontrasztjait. És ha nem is gyorsan, de csak kénytelenek leszünk megtanulni – vagy legalább elhinni azoknak, akik már megtapasztalták –, hogy az olyan társadalmakban, ahol a felejtés pusztító népbetegség, muszáj újra és újra elismételni a történeteket, hogy ne a világ ismételje meg körülöttünk őket.
Joggal veri ki a víz a tájékozódó embert, ha belegondol mindabba, amiben él, járványok, energiaválság, klímakatasztrófa, élelmiszerhiány, vágtázó infláció, az éhen-fagyás fenyegetése – még jó, hogy egyszerre nem gondol bele mindegyikbe, mert az súlyos veszélybe sodorná ép elméjét. De valahogy mégsem a dicsőségesnek hazudott, amúgy történelmi tényekkel bizonyítottan lúzer múltunkba menekül. Inkább azokba a lehetőségekbe, amelyeket a könyvek szerzőinek történetei tárnak elé.