Ősszel még találkoztunk. Miamiba mentünk a párommal, régóta terveztük az utat, Gyurka nagyon akarta, hogy meglátogassuk. A Covid megakadályozta, hogy hazajöjjön, miután pedig elmúlt a járvány, legyengült, megromlott a látása, nehezen állt talpra. Mindenütt ott volt már a „Trabant”, a kézre álló járókeret, amivel néhány métert bárhol biztonságosan meg tudott tenni. A hosszú utat már nem merte vállalni. Maradt 2019 után a miami „száműzetés”.
Marival – az érett novellák Hófehérkéjével – elvittek bennünket a mikozuki indiánok által fenntartott mocsárba alligátorokat nézni, Gyurka szerette volna, hogy megismerjük az őslakosok csillogásmentes életét. A modern nagyvárosi küszködést, amivel a kései leszármazottak még mindig küzdenek a fehérember ellen. A modern Miami nem nagyon érdekelte. Tettünk egy kört a tengerparton is, rumot ittunk a kikötői csehóban, de ez azért már nem az volt, mint Puerto Ricón, ahol évekkel ezelőtt napi egy liter is elfogyott a barátok érkezésekor. Több mint harminc évig tanított az ottani állami egyetemen, a nyugati civilizációval kezdte, és úgy gondolta, hogy a görögök trükkjeit és cselszövéseit nem lehet kifelejteni a Szomorú szigeteken sem. Egy időben tanártársa volt „Varga Jóska” (Vargas Llosa), nem lelkesedett érte túlságosan, mert meglátása szerint a hatalmasok kegyeit keresve tört előre az irodalmi ranglétrán. Itt ismerkedett meg Hófehérkével – akit kései novelláiban Kagylócskának hívott. Mari kislánykorában az ügyvéd apja mellett ugrándozott abban a havannai bisztróban, amelyben a Castro-fivérekkel és Camilo Cienfuegosszal homárt ettek. Mari családját Fidel a másik lány gyógyíthatatlan betegségére tekintettel kiengedte Kubából, így kezdődött a Puerto Rico-i kaland. Melyből hosszú házasság és egy közös fiú lett. Az angoltanár Mari lett aztán hosszú éveken át Ferdinandy György, a Miamiba „szakadt”, ám angolul nem beszélő magyar író támasza. Aki miatt egyszer régen Chicagóban kikapott az ottani magyar kolóniától, mert azt ígérte, a felolvasásra elviszi magával a kubai feleségét is. De aztán csalódást okozott azzal, hogy Mari nem fekete, hanem a spanyol hódítók halovány leszármazottja.
Nem sokkal a Covid előtt Marival és Gyurkával együtt mentünk focimeccsre, mert a futball örök téma volt köztünk. A kispróza mestere utolsó közös fotónkon is Barca-mezben virít. Ismerte Puskást, aki a Barca-Real-meccsek előtt kötegnyi jeggyel sétálgatott a Ramblán, és ha magyarokkal találkozott, megajándékozta őket egy-egy ingyenes belépővel. Gyurka szerencséje, hogy ismerhette Öcsit az 1950-es egyfordulós bajnokság idejéből (a hasonló című novella vetekszik Déry Nikijével, ott egy kutya története szélesedik társadalmi parabolává, Ferdinandynál az Édosznak átkeresztelt Fradi kálváriája az apropó, ezzel nyitja a Francia vőlegény című pompás gyűjteményt). Puskás ingyenjegyéről beszélgettünk ’23 őszén is, amikor megnéztük a tévében a Monor-Vasas NB III-as meccset, és rögtön utána a Los Angeles-Inter Miami párharcot, amelyre 400 dollár volt a legolcsóbb belépő. Közben tamarint, érett guavát majszoltunk, és megállapítottuk, hogy ez a foci már nem az, mint a boldog időkben Magyarországon.
Mellesleg abban is megvan a fociszál, ahogyan összefújt bennünket a szél. A párom nagymamája a kulcspont, akihez 1986. június 2-án orvost kellett hívni a szovjetek elleni irapuatói 0:6 miatt. Nos, Mami volt az, aki a ’90-es évek közepén fölfedezte, hogy Ferdinandy György felolvas valahol Pesten. Nyomban odaparancsolta az unokáját, aki újságírógyakornokként nyomban ízletes sztorit írt a világutazó íróról. És persze azonnal „beleszeretett”. Nemcsak az íróba, hanem a délceg, sármos férfiba is. Mert Gyurka még nyolcvan fölött is igen mutatós férfi volt, magas, derűs, lehengerlő. Elképzelem fiatalon: nem hiszem, hogy olyan könnyű lehetett volna neki ellenállni. Amikor kétlaki életre rendezkedett be, és a nyári hónapokat Pesten töltötte Marival, már ott voltam vele én is. Mentünk kis falvakba, hogy meséljen az életéről. Volt mit. A tagyoni faluházban kérdeztem tőle, nem zavarja-e, ha kevesen vannak az író-olvasó találkozókon. Egyáltalán nem zavarta. Ha ketten vannak, akkor két olvasó kíváncsiságát kell kielégíteni, mondta. Nagyon értett hozzá írásban és szóban is. Imádta a jövés-menést, a vidéki élet ízeit, a finom borokat. Egy hatalmas termetű férfi, mellette a pici Mari.
Gyurka félszáz könyvet írt, az Európa Kiadó évekkel ezelőtt elkezdett egy életmű-sorozatot, megkapta az itthoni elismeréseket, rengeteg volt a különféle rendű barát körülötte. Féltett kincsként őrzöm a magyarul már nem író és beszélő latin-amerikai Barsy Kálmán novelláskötetét, az Apám arcvonásait. Gyurka fordította spanyolból magyarra, és a vékonyka könyvben olyan fantasztikus magyar vonatkozású történetek sorjáznak, amelyek olvastával igen sok divatos magyar író letenné a tollat. Ferdinandy eszméletlenül sok magas minőségű emberrel működött együtt, Lakatos Menyhérttől Örkény Istvánig és a világirodalomban is megmártózó francia és latin alkotókig – köztük Octavio Pazig – terjedne a skála. Történetek sokasága kötődik szinte mindenkihez, amikor például Lakatos meglátogatta a franciaországi tanyáján, pillanatok alatt megjavította a házuk rozzant tetejét.
Tartotta a kapcsolatot az irodalmárokkal, sokszor mégis egyedül érezte magát. Tudta, sejtette az okát. Noha éveken át recenzálta a hazai írók műveit a rendszerváltás előtt a Szabad Európa Rádióban, mégsem vett részt az itthoni irodalmi susmusban. Nem cövekelt le egy-egy kiadónál, ha valahonnan visszaadták a könyvét, elment másokhoz, ahol persze örömmel fogadták. De a kiadók a nullszaldónál ritkán láttak messzebbre. Én azt élveztem, hogy a közelében lehetek, hogy hallhatom a hangját, olvashatom a mérhetetlenül egyszerű, precíz mondatait. És újra fellapozhatom a csalafinta szerkezetű köteteket, amelyekről sokan azt gondolták, ó, csak novellácskák vannak benne, nem állnak össze nagy egésszé, mint az asztalt behorpasztó nagy magyar regények. De hát összeállnak, egymásba vannak fűzve és egymásba érnek. Az énforma és a kispróza nagymestere volt Ferdinandy, már régen tanítható lenne az iskolákban. Hogy megtanította focizni a „bennszülötteket”, csak ráadás. Ajándék Európától, szuvenír a magyar buszkalauztól, akinek – noha nem vett részt a forradalomban – mégiscsak mennie kellett ’56 decemberében. És el kellett magyaráznia a világban, milyen is volt az, amikor egy kis nép – mely nagyon tudott ugyan focizni – le tudta győzni a hatalmas birodalmat. Nagyjából ezzel „lázított” oly sok időn át Puerto Rico-n is. Ahol ma a közigazgatásban, az államgépezetben és a kultúra világában számtalan Ferdinandy-tanítvány sürgölődik.
Az ötvenhatosok kivándorlásáról őszintén és közhelyek nélkül írt. Nem felejtette el azokat az áldozatokat sem, akik pár hónappal a határátlépés után azzal szembesültek, hogy semmire se fognak menni, és inkább véget vetettek az életüknek. A sikerkönyvek persze nem róluk, hanem a hallatlanul kreatív magyarokról szólnak, akik bárhová kerülnek is a világban, mindig feltalálják magukat. Ez is csak egy üres puffancs, nyilván. Amikor Gyurka a magyar kolóniákban szóba hozta, lehurrogták. Nem szabad így, ennyire tiszteletlenül szembenézni a dicsőségesre maszkírozott múlttal.
Voltak jobbos és balos barátai, mégsem állt be igazán az itthoni bégetőkórusba. El is maradt egy-egy nekiszánt díj emiatt, ami megnehezítette az ingázást Miami és Budapest között. Mari egy ideig angollektor volt az ELTE-n, de abból nem lehetett megélni, vissza kellett menni az USA-ba. Gyurka nem érezte ott rosszul magát, de túlságosan jól sem. Angolul nem beszélt, és volt olyan unokája, aki mellé Marinak már be kellett állnia tolmácsnak. Ami nem tragédia, még jól is állt a Ferdinandy-legendáriumnak. Attól még lehet valakit szeretni, hogy nem duruzsolnak állandóan a fülébe.
Utolsó találkozásunkkor azokat a szövegtöredékeket rendszereztük, amelyeket a látása megromlása miatt hatalmas betűkkel vetett papírra. Papírra, mert a számítógépet nem állhatta. Ebben is Mari volt az, aki mindent magára vállalt.
Keserűen állapította meg, hogy teljesen bezártan, impulzusok nélkül él. Jöttek-mentek ugyan a magyarországi látogatók, mégis úgy érezte, el van vágva a külvilágtól.
– Mi marad utánam? Írtam félszáz könyvet és félezer novellát – mondta búcsúinterjúban. – De jószerével már csak a címükre emlékezem.