Hevületben és Bibó-idézetben Gyurcsány Ferenc június végi megnyilatkozásai sem szenvedtek hiányt. A Demokratikus Koalíció elnöke először egy 45 perces videóban ismertette a DK vezetőségének döntését az EP-választás utáni helyzetről, majd az Index és az ATV közös podcastjában beszélgetett majd’ másfél órán keresztül Rónai Egonnal. Mindkét esetben hosszan idézte és értelmezte Bibó egyik legfontosabb tanulmányát, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címűt.
Gyurcsány Ferenc mondandójának kiinduló pontjaként azt a társadalmi állapotleírást használta, amelyet Bibó a magyar társadalomfejlődés zsákutcába kerülésének egyik legfontosabb okaként azonosít. Ennek központi eleme, hogy elveszett a valóság reális érzékelésének képessége. Az a képesség, hogy a társadalom és annak vezetői, döntéshozói a valós helyzetet felmérjék, a helyzetértékelés alapján szükséges tennivalókat felismerjék, majd azt végre is hajtsák. Ennek a valóságérzékelésnek a zavara szerinte történelmi fordulópontok idején bír a legnagyobb jelentőséggel, az ezekben a helyzetekben hozott hibás döntések téríthetik el egy közösség, egy ország sorsát kedvezőtlen irányba. A bibói elemzés példák sorát vonultatja fel ilyen helyzetekre a 19. és a 20. század magyar történelméből. Ezen helyzetek közös jellemzője, hogy valamilyen aktuális irreális félelem vezette a döntéshozókat, ezek alakították döntéseiket. Ezek a döntések pedig hamis realitásokat hoztak létre: „a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.” E jelenségben tényleg felismerhető a mai magyar valóság. Bibó értékelése a mai napig érvényes társadalmi viszonyainkra.
Bibó azonban a tanulmányában egy másik, ehhez kapcsolódó tényezőt is megemlít a zsákutcás történelem okaként. Szerinte az irreális félelmek és a hamis realitások talaján „kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség.”.
Ezt a jelenséget a modern szociálpszichológia a kollektív nárcizmusként azonosítja. Bibó 1940-es években írt szövegét a 21. század társadalmi, politikai fejleményeivel összevetve egyértelmű, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt Magyarországon, az ehhez a jelenségegyütteshez sorolható. Hiszen a kollektív nárcisztikus működés során egy csoport – egy közösség, egy párt, egy nemzet – minden valóságos alapot nélkülöző módon hisz abban, hogy morálisan kivételes és kiváltságos bánásmódhoz van joga, amelyet csak azért nem kap meg – vagy csak úgy érzi, hogy nem kapja meg –, mert külső tényezők, csoportok megakadályozzák azt. Bibó szavait idézve: „elátkozott királyfi módjára” viselkedik. Gyurcsány Ferenc, bár érinti a bibói gondolatoknak ezt a részét, de nem fejti ki ezekkel kapcsolatban az igazság minden szeletét. A politikai érdek szempontjából érthető, hogy Gyurcsány Ferenc nem foglalkozik olyan bibói gondolatokkal, mint a túlzott öndokumentálás és a belső bizonytalanság, a teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése vagy például a morális igények és morális felelőtlenség.
Végül Bibó István tanulmányának van egy harmadik eleme, amelyet teljesen kifelejtett mondandójából a Demokratikus Koalíció elnöke. Ez pedig az, hogy Magyarországon a politikai elit, a társadalmat vezetők csoportjai a „rideg rendiségbe ragadtak”. Érdemes lett volna beszélni erről, mert ez a jelenség is velünk él.
Miről is szól ez?
A politikai hatalmat birtoklók egy olyan társadalmi tömböt jelentenek, amely feudális módon működik. Alapja a rang, a közös életvitel, az együvé tartozás. Ebben a tömbben egy egyén helyét alapvetően az határozza meg, hogy kihez-mihez tartozik. A mobilitás alapja a hűség, az ember teljesítményét is ez alapján ítélik meg. Az érvényesülésnek ebben a tömbben nem valamilyen egzakt módon mérhető teljesítmény az alapja, ezért szűkösebbek a képességek a világ jelenségeinek reális érzékeléséhez. A döntések így aktuális irreális félelmek alapján születnek, amivel hamis realitások épülnek, a félelmek és sérelmek rendszerei, amelyek megteremtik a kollektív nárcisztikus működésre való nyitottságot. A vezetőhöz, a csoporthoz való hűség központi szerepe relativizálja az adott egyén saját tevékenységért való felelősségét. Hiszen, ha a lojalitás töretlen, akkor a pozícióját nem veszélyezteti semmi. Ezt a relativizáló hatást felerősíti a kollektív nárcizmus is, amely a nehézségekért, a hibákért mindig valamilyen külső szereplőre tereli a felelősséget. Összességében így, ebben a társadalmi tömbben felerősödik a bezárkózó, doktriner, szélsőségességre való nyitottság, ideológiai irányzatoktól függetlenül.
Első olvasatra kevéssé érthető, hogy Gyurcsány Ferenc miért hagyta ki ezt a részt megnyilatkozásainak hosszú Bibó-idézeteiből, hiszen ez a jelenségegyüttes az Orbán Viktor által felépített Nemzeti Együttműködés Rendszerének tökéletes leírása. A magát a NER kérlelhetetlen ellenfeleként definiáló pártelnök számára ez a lottó ötös lehetne. Egyetlen okból nem az: a zsákutcás magyar fejlődés jelenlegi szakaszában ugyanis a teljes politikai elitet ez a működés jellemzi. Az ellenzéket is, a saját kereteik között. Ugyanúgy kollektív nárcizmus, a felelősség hárítása az, ha a politikai eredmények elmaradásáért a Fideszt vagy éppen valamelyik másik ellenzéki pártot, politikust hibáztatja valaki. Ugyanúgy a teljesítményelv tagadása az, ha a sorozatos politikai vereségeknek nincs következményük és a sikertelen politikusok megőrzik pozíciójukat pusztán azért, mert találnak egy újszerűnek ható felelősség-definíciót, amely alapján ők nem tehetnek semmiről.
Ez a típusú politikai működés azonban csak a történelmi zsákutcában való lavírozásra elegendő, az abból való kiút megtalálására nem. Az ellenzék számára ez a működés azt jelenti, hogy a választóknak csupán azt a részét képesek elérni, akik elfogadják ezt a működési módot. Körükben pedig a Fidesznek óriási többsége van, az ellenzéknek azon kevesek maradnak, akik ebben a tömbben valamilyen okból nem szimpatizálnak a Fidesszel. Ez határt szab a támogatottságuk növelésének, hiszen a társadalom azon része, amelyik nem nyitott erre a rendies működésre – a polgári társadalomrész –, az az ellenzék elől is el van zárva.
Bibó István a magyar eszmetörténet egyik legfontosabb gondolkodója. Nem tudjuk, hogy amikor tanulmányának következő mondatát írta, akkor gondolt-e arra, hogy saját magára is igaz lesz egyszer: „Olyan embereknek a sora ez, akiknek írásai és tételei kétségbeesett szenvedéllyel, máig is érvényes hatóerővel, az idő múlásával mind fokozódó hitellel megjelenítik és megfogalmazzák a fennállott konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az »exigenciák« tudóinak alig lehet elképzelni.” Azt tudjuk, hogy a magyar társadalom jövőjével kapcsolatban mit gondolt: „Az a megnyugtató megállapítás azonban, hogy az előző korszakok tévutait immár elhagytuk, nem ment fel az alól, hogy éberen ne figyeljük újabb megrázkódtatások és megakadások ama tüneteit is, melyekre fentebb már rámutattunk.”
A tévutakat továbbra sem sikerült elhagynunk, a megakadások tünetei a hétköznapjaink része közel 80 évvel Bibó tanulmányának megszületése után is. A történelmi zsákutcából való kikerülést ott is el lehetne kezdeni, hogy a bibói gondolatokat értelmezzük és megértjük, ahelyett, hogy politikai célok érdekében félreértelmezzük őket.
A szerző a Forrás Társadalomkutató Intézet alapítója