Adelaida Falcón nem adja ilyen könnyen magát, és küzd az életben maradásért a totális káoszba fulladt Caracasban.
Karina Sainz Borgo Megy le a nap Caracasban című regénye napjaink Venezuelájában játszódik, egy polgárháború idején, ahol az Elnök-Parancsnok emberei, a Forradalom Fiai és a felkelők tartják rettegésben a polgárokat, akik csak élni akarják az életüket és méltósággal meggyászolni a halottaikat.
A főszereplő, Adelaida Falcón elveszíti édesanyját, az egyetlen embert, aki igazán közel állt hozzá. Ők ketten egy külön világot alkottak a kis lakásban, a világirodalom klasszikusai között. Adelaida anyja tanárnő volt – az első, aki diplomát szerzett a Falcón családban –, ő maga pedig egy kiadónak dolgozik.
Az anya ravatalánál indul a történet. Csak rövid időre tudja Adelaida felravatalozni édesanyja holttestestét, hogy az a kevés ember, aki elmegy, méltó búcsút vehessen tőle, mert a ravatalozó bérlése irgalmatlan összegbe kerül. Ugyanúgy, mint a kórházi kezelés. Az őrület uralta Venezuelában nem csak élni, meghalni is igen költséges.
Adelaida gyerekkoráról, jelleméről, édesanyjához, rokonaihoz fűződő kapcsolatáról és az egykor volt Caracasról fejezetről fejezetre kapunk egyre több információt, meg-megszakítva a jelen történéseit. Egy rendkívüli tartással és intelligenciával bíró nő képe rajzolódik ki a regény lapjain, illetve egy prosperáló, vendégszerető, többre érdemes ország nyugodt mindennapjai az 1970-es években. Az olvasóban egyre nő a szorongás, ahogy a szerző váltogatja az idősíkokat, Adelaidát mindig a legfeszültebb pillanatban „magára hagyva a jelenben”.
A szerző, akinek ez az első regénye, félelmetes érzékletességgel írja le egy katonai puccs által sújtott ország mindennapjait, amikor a társadalom szövete teljesen szétfoszlik, az embereken pedig eluralkodik az egymás iránti bizalmatlanság és a félelem. Áruhiány, hiperinfláció és tomboló erőszak jellemzi a szebb napokat látott venezuelai főváros mindennapjait. Az erkölcs és a tradíciók helyét átveszi a túlélési ösztön.
Amikor Adelaidát kiszorítják a saját lakásából, a szomszédjához, a rég nem látott Aurorához menekül, így találja meg a nő holttestét a lakásban. (Az nem derül ki, miért halt meg, de a történet szempontjából ez nem is lényeges.) Rájön, hogy Aurora spanyol útlevélért folyamodott, és ezzel felcsillan egy halvány reménysugár a menekülésre…
A regény egyik csúcspontján Adelaida találkozik barátnője halottnak hitt testvérével, egy végtelenül tehetséges, huszonéves fiúval. Santiago előtt hatalmas lehetőségek álltak, amit kettétört a forradalom, minden álmától, vágyától megfosztva őt. A fiú elmondja, hogyan vitték el őt és néhány társát az egyetemről, mert részt vettek egy tüntetésen a korrupt hatalom ellen. Elmeséli, hogyan tették őt vadállattá, hogyan fosztották meg minden emberi méltóságától a hatalom emberei. Az ilyen elnyomó rendszerek sajátja, hogy nem semmisít meg fizikailag, hanem a lelkedet öli meg, hogy aztán a szolgájává tegyen. „Ez nem nemzet, hanem húsdaráló” – ahogy Adelaida magában megfogalmazza.
Vajon van-e jogunk ítélkezni valaki felett, aki mindent megtesz azért, hogy túléljen egy ilyen, korrupcióval, erőszakkal, káosszal teli poklot? Hogy megmentse a családtagjai életét? Vajon egy ilyen helyzetben mi, olvasók, hogyan viselkednénk? Bevallom, fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha elfoglalnák a lakásomat, benne az összes holmimmal. Lenne bátorságom szembeszállni velük? Egyedül? Egyáltalán, egy ilyen helyzetben van értelme bárminek? A küzdésnek, az életnek? Vagy az emberben olyan erős az élni akarás, hogy akár egy ilyen helyzet borzalmaihoz is hozzá tud szokni, ha nincs más választása? Vajon hol húzódik a határ aközött, amit még megteszel az életben maradásért és aközött, amit már nem, mert a méltóságod, az emberséged, a lelkiismereted többet ér, mint az életed?
Karina Sainz Borgo könyvének egyik erőssége, hogy nem ítélkezik, de felkavar, és mélyen elgondolkoztat.
Bár ez fiktív, Latin-Amerika specifikus történet, de ha szétnézünk ma, 2022 nyarán a világban a gazdasági válság, a szomszédunkban dúló háború, a klímaválság kellős közepén, nem árt, ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket.