Visszanézve, Giorgia Meloni tavalyi, választás utáni „úristen, győztünk” típusú reakciói nem voltak véletlen elszólások, a győzelmi eufória pillanataiban is indokoltan mondhatta, hogy élete legnagyobb és legnehezebb feladata előtt áll. Benne volt ebben a győztesek magabiztossága, de jó adag szorongás is, hogy a rá és kormányára minden oldalról érkező nyomásnak, de még inkább a győzelme által gerjesztett várakozásoknak hogyan tud majd megfelelni.
Először és látványosan, még a megválasztása előtt, azon évtizedes-évszázados nyugati szövetségesek részéről jött a nyomás, akik eleinte elhűlve nézték, hogy Európa harmadik-negyedik legnagyobb országának és gazdaságának az élére szélsőjobboldali vezető kerül, megvalósítva a nyugati fősodor rémálmát, amely a háború óta betegesen félt ettől, és amely félelem közel nyolcvan éve az európai politika sarokköve lett. Bármi történhet, jobb és baloldali kormányok válthatják egymást, a két oldal erősödhet, gyengülhet, összeveszhet, jöhet még akár Berlusconi is, de egyetlen dolog fontos: jelentős európai országban a kormányzás nem kerülhet szélsőségesek kezébe. Le Pent Franciaországban még ki lehetett védeni, de a Brexit már valami hasonlót hozott, most pedig pont a humanista Olaszországban történt meg az elképzelhetetlen, ráadásul az Oroszországgal kirobbant újabb konfliktus kellős közepén, a közvetlenül Moszkvába „bekötött” Berlusconival és Salvinivel a koalícióban. Nem csoda tehát, hogy a nyugati nyomás és a demokrácia, a jogállam felpuhításának félelme, az atlanti tömb egységének megtartása nehezedett roppant kőként Melonira. Még nagyobb feladatnak ígérkezett kielégíteni az Európa minden sarkában kormányra vagy kormány-közelbe jutott populisták várakozásait, hisz Madridtól Budapesten át Varsóig örömünnepet ült a populista jobboldal, és joggal hihette, hogy neki lehet fogni az „új európai rend” kialakításának.
És bár az olaszoknak mindig is fontos volt a külpolitika, mindig büszkén és aktívan vettek részt a közös európai politizálásban, az igazi nyomás és az igazi elvárások elé Olaszországban nézett az új kormány. Egyrészt a saját választói részéről, hisz Melonit és a jobboldalt nem véletlenül választották meg, és nem véletlenül akkora fölénnyel, hogy az nyugodt kormányzásra adjon lehetőséget. Még baloldali elemzők is kiemelték a választás után, hogy évtizedek óta ez az első kormány, amely berendezkedhet arra, hogy kitölti a választási ciklust. De nem csak a nyugalom iránti vágy eredménye a Meloni kormány, hanem konkrét elvárásoké is, elsősorban a társadalmat évtizedek óta nyomasztó problémák megoldását várják az új vezetőtől, a bürokrácia csökkentését, a jogrend modernizálását, az ország „digitalizálását”, a fiatalok otthontartását és munkahelyek teremtését, vagy épp valamiféle új, hatékonyabb kezelését a migránsok okozta feszültségeknek. Ehhez járul az a helyzet, hogy ugyan a jobboldal nagy előnnyel nyerte a választást, de a koalíción belüli feszültségek már a kormányalakítás alatt felszínre kerültek. Mindhárom fél igazából mást akart.