Amikor 2017. januárjában hivatalba lépett, Donald Trump jó állapotban lévő gazdaságot vett át elődjétől, Barack Obamától. Alacsony volt a munkanélküliség és az infláció, viszonylag jó állapotban volt a költségvetés és összességében sikerült a kilábalás a George W. Bush elnökségének végén és Obama elnökségének elején bekövetkező nagy gazdasági válságból. A Trump-adminisztráció alatt is jól alakultak a legfontosabb gazdasági mutatók, tovább csökkent a munkanélküliség és folyamatosan nőttek a reálbérek. Az emelkedő bérek pedig egyáltalán nem csak a gazdagokhoz kerülnek. Bármit mondanak is Trump kritikusai, a jövedelemeloszlás alján az átlagosnál nagyobb a növekedés, és soha nem volt ilyen alacsony a munkanélküliség a fekete lakosság körében. Milyen gazdaságpolitika áll az eredmények hátterében és mik lehetnek a Trump-koktél mellékhatásai?
Trump lépései közül nemzetközi szinten talán a Kínával vívott kereskedelmi háború verte a legnagyobb port, de emellett az elnök újratárgyalta a Mexikóval és Kanadával kötött Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) és visszavonult a Transz-csendes-óceáni Partnerségből (TPP). A Kínával kötött „fegyverszüneti” megállapodása alapján Pekingnek a büntetővámok csökkentése érdekében a következő években sokat kell majd Amerikából importálnia. Trump kritikusai szerint a megállapodás betartását nem lehet majd kikényszeríteni. Összességében egyébként a kereskedelmi deficit nem csökkent a négy év alatt. Az már más kérdés, hogy mértékadó közgazdászok szerint ez a mérőszám nem sokat jelent.
Ugyanakkor az elnök nem tudta betartani egyik legfontosabb ígéretét, s ahogy az amerikai ipart sem támasztotta fel, nem teremtett több munkahelyet sem a közép-nyugati gyárakban, mint az Obama-adminisztráció. A protekcionizmus mellett erőteljes deregulációt is hoztak ezek az évek, környezetvédelmi előírásokat szüntettek meg, az elnök bejelentette az Egyesült Államok kilépését a párizsi egyezményből, visszavágták a pénzügyi intézmények fogyasztókat védő szabályozását, de még a netsemlegességet is elkezdték felszámolni.
Az adócsökkentés nagyrészt a gazdagoknak kedvezett, a legalsó ötödnél a csökkentés révén az embereknél maradó összes jövedelem 1, a második ötödnél az 5 százaléka kötött ki. De még a hagyományos középosztályon sem segített sokat, a harmadik ötödnek a 11, a negyediknek a 18 százalék jutott 2018-ban. Jól jártak viszont a gazdagok, a felső ötödhöz került a csökkentésből származó jövedelem 65 százaléka. De a legnagyobb nyertes a híres legfelső 1 százalék volt, ők legalább 733 ezer dollárt kerestek ezen 2018-ban és az adócsökkentésből embereknél maradó pénz 20 százalékát tették zsebre.
Csökkent a társasági adó is 35 százalékról 21-re. Az adócsökkentésektől a republikánusok általában a gazdaság élénkülését várják, néha olyan túlzásokba esve, hogy akkora gazdasági növekedést tudnak generálni, hogy abból majd kijön az adócsökkentés költsége. Ezt nehéz pontosan mérni, de valószínűleg most sem következett be. Viszont miközben korábban jellemzően a republikánusok a demokratáknál jobban aggódtak a költségvetési hiány és az államadósság miatt, az adócsökkentés a következő évtizedben több billió dollárral emeli majd az államadósságot.
Trump egyébként hatalmas költségvetési hiányt futtatott már a koronavírus előtt is. Minden évben magasabb volt a hiány, mint az Obama-adminisztráció utolsó három évében, pedig a hagyományos közgazdasági vélekedés szerint ilyenkor kell visszavenni a költekezésből, hogy legyen miből költeni rosszabb időkben, mondjuk a jelenlegi gazdasági válság alatt. A fiskális fegyelmezetlenség Trump gazdaságpolitikai koktéljának harmadik összetevője. Miközben rekordalacsony volt a munkanélküliség, laza fiskális és monetáris politikával pörgették tovább a gazdaságot. Az elnök még így is támadta a nemzeti bank egyébként saját maga által kinevezett elnökét, hogy nem elég laza a monetáris politika. Sok elemző szerint a harmadik elem, az élénkítő gazdaságpolitika, az úgynevezett magasnyomású gazdaság volt a sikerek kulcsa, míg az első két elem, a protekcionizmus és az adócsökkentés keveset számított.
2018-ban a Fehér Ház gazdaságpolitikai tanácsának, a National Economic Councilnak az igazgatói posztján a hagyományosabb bankár Gary Cohnt az utóbbi évtizedeket tévés műsorvezetőként töltő Larry Kudlow váltotta. A másik fontos gazdasági tanácsadó testület a háromtagú Council of Economic Advisers. Az elnök először ide is hagyományosabb karaktert talált Kevin Hassett konzervatív közgazdász személyében, hogy aztán távozása után sorban lépjenek le a tanácsadók. Jelenleg a tanács megbízott elnöke egy 34 éves, semmilyen tapasztalattal nem rendelkező gazdaságtörténész, Tyler Goodspeed.
A Federal Reserve, a nemzeti bank élére Jay Powell személyében tapasztalt republikánus gazdasági vezetőt nevezett ki 2018-ban, hogy aztán másfél évvel később már ellenségnek kiáltsa ki és a kínai elnökhöz hasonlítsa, mert véleménye szerint a Fed nem támogatta eléggé a gazdaságot kamatcsökkentéssel. A koronavírus-válság alatt szánalmasnak és lassúnak nevezte a jegybankárt. A bank héttagú tanácsába először hagyományos gazdasági vezetői tapasztalattal rendelkező republikánusokat nevezett ki, majd bejelentette Herman Cain, a nemrég koronavírusban elhunyt, korábban szexuális zaklatással vádolt pizzamilliomos és volt elnökjelölt jelölélését, aki végül maga mondta vissza a lehetőséget. Ennél még botrányosabb volt Steve Moore szintén sikertelen jelölése. Moore-t egyrészt magánéleti botrányai, másrészt egyesek szerint nőellenes kirohanásai, harmadrészt pedig közgazdasági fogalmatlansága miatt támadták. A szintén meglehetősen kevés gazdasági vezetői tapasztalattal rendelkező Judy Shelton már eljutott a hivatalos jelölésig. Ő leginkább arról híres, hogy a Fed nagy kritikusa és az aranysztenderdhez való visszatérésért kampányol.
Ezért érdemes megvizsgálni, mit várhatunk tőle az esetleges második ciklusban. Személyesen persze nem túl kiszámítható, de valószínűleg az eddigi gazdaságpolitikáját folytatná. 2022-ben lejár Jay Powell jegybankelnök mandátuma, és mivel rossz a kapcsolata az elnökkel, várhatóan mennie kellene. Talán Judy Shelton követheti, ami elég nagy botrányt kavarna és valószínűleg a piacok sem fogadnák jól esetleges unortodox lépéseit. Várhatóak még további adócsökkentések, bár kérdés, ezekre miből lenne pénz az államadósság további növelésén kívül. A NAFTA után az egész Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) is betámadhatja az elnök, bár az azért nagyobb falat, mint Kanada és Mexikó.
Nyilván a legfontosabb kérdés a koronavírus okozta gazdasági válságból való kilábalás lesz. Már bejelentette, hogy az újabb gazdaságélénkítő csomaggal megvárná a november 3-án esedékes választásokat, de egyébként nem látszik, mi a terve a gazdaság beindítására és az egészségügyi válsághelyzet kezelésére. A világosan megfogalmazott tervek hiánya volt éppen az egyik legnagyobb támadási felület az első elnökjelölti vitában, de Joe Biden az egész kampány során is úgy igyekezett magát bemutatni, mint aki Trumppal szemben tudja, miről beszél és képes talpra állítani, sőt újjáépíteni Amerikát.
Ezek nem meglepő módon elég távol állnak az elnök eddigi politikájától. Trump ellenfelét gyakran a Demokrata Párt balszárnyához tartozó politikusokkal, például a vállaltan demokratikus szocialista Bernie Sandersszel próbálja összemosni, miközben Biden egyszerre igyekszik magát hagyományos demokrata jelöltként pozícionálni és kielégíteni a progresszív szavazókat is.
A járvány utáni újjáépítés során a dolgozó családokat támogatná, és a pénzügyi szektor, a Wall Street helyett az ,,igazi amerikaiakat”, a Main Streetet részesítené előnyben. Ezen a téren a jól hangzó ígéretek ellenére azért már elég szűkszavú a Biden-terv, bár azt lehet tudni, hogy jobban támogatná az államok kormányait és a városokat, illetve kiterjesztené a járvány alatt megemelt munkanélküli segélyeket. Biden adópolitikája a demokrata hagyományoknak megfelelően az alacsonyabb keresetűek adóit csökkentené, míg a legmagasabb keresetűekét növelné.
Akár közös pont is lehetne a jelöltek között az infrastrukturális fejlesztésekbe való befektetés. Ahogy Trump 2016-ban, most Biden is ilyen fejlesztésekkel kampányol. Ezek egyszerre teremthetnének rengeteg jól fizető munkát alacsonyabban képzett amerikaiaknak, és javíthatnák az elég ramaty állapotban lévő infrastruktúrát. Aki utazott már amerikai vonaton vagy vezetett amerikai utcákon, esetleg próbálta a gyakran nagyvárosokban is alig létező tömegközlekedést használni, az támogatni fogja ezt a tervet. Persze az, hogy az elmúlt négy évben Trump nagy infrastrukturális terveiből nem lett semmi, nem ad okot az optimizmusra. Biden az infrastrukturális fejlesztéseket részben zöld szempontok mentén valósítaná meg, például többmillió házat szigetelne és zéró kibocsátású tömegközlekedési rendszereket működtetne a nagyvárosokban.
Biden bevezetné az egészségbiztosításban az állami opciót és más változásokkal is segítené az alacsonyabb keresetűek hozzáférését az egészségbiztosításhoz. Az egészségügy helyzete évtizedek óta megoldatlan. Amerika messze a legtöbbet költi a fejlett országok közül erre a szektorra, miközben tömegek nem férnek hozzá a minőségi egészségügyi ellátáshoz. Trump négy éve Obama egészségügyi programjának eltörlésével kampányolt, végül odáig jutott, hogy már nem kötelező egészségbiztosítást kötni, illetve megpróbálkozott a gyógyszerárak csökkentésével is. Viszont még mindig nincs érdemi egészségügyi terve, amelyre lecserélhetné az Obama-féle rendszert, s amelyet Biden ígéretei szerint inkább kiterjesztene és javítana. Az már egy másik kérdés, hogy az esetleges Biden-győzelem után mennyi valósulhatna meg a tervekből. Az amerikai politikai rendszer sajátossága ugyanis, hogy az elnök pártjának nem mindig van többsége a törvényhozásban, bár most van esély arra is, hogy a képviselőház mellett a szenátusban is demokrata többség lesz.