Három korábbi döntésével ellentétben, 2022 június 17-én a Legfelsőbb Bíróság kimondta: az államnak semminemű felelőssége nincs az emberi és tárgyi veszteségeket tekintve, hiszen az atomerűművek blokkjainak leolvadása, kigyulladása, s nem mellékesen a jelentős mennyiségű hidrogéngáz kiáramlása egyértelműen a földrengés és az azt követő szökőár következménye volt. Ez a bírósági döntés rengeteg mindent véglegesen megváltoztatott a fukusimai katasztrófa károsultjainak életében.
Haladjunk azonban időrendben. Mi történt? 2011 március 11-én délután csaknem kilenc évszázada nem tapasztalt erejű földrengés pusztított Fukusima megyében. A földrengés epicentruma a tengerben volt, így a kilences erejű tektonikus mozgás nemcsak a tengervizet „nyomta ki”, hanem a teljes, több mint kétszáz kilométer hosszú partvidéket is elmozdította. A tenger „visszatérése” szökőár formájában 13-15 méter magas hullámot jelentett, s ennek következtében teljes falvak és kisvárosok tűntek el a föld színéről.
Mivel a TEPCO (Tokyo Electric Power Company), vagyis a Tokiói Elektromos Művek tulajdonában és kezelésében van a fukusimai atomerőmű-komplexum, a Legfelsőbb Bíróság talán végső döntése látszólag indokolt, hiszen az áramszolgáltató cég részvénytársaság, melyben a legnagyobb részvényhányad sem éri el a 10 százalékot, így tulajdonosi szempontból semmi köze az államhoz. Csakhogy az atomerőművek létrehozása a világon mindenütt, így Japánban is, szigorú állami engedélyekhez van kötve, hiszen stratégiai ágazatról van szó, a nukleáris energia alapú elektromos áram termeléséről. Ez Japánra különösen érvényes, ahol a magán- és az állami szektor határai a működési gyakorlatot tekintve elmosódnak.
Minden nagyvállalat, így a TEPCO is működésében, fenntartásában, a karbantartáskor és a felújítások idején is több minisztérium és parlamenti szakbizottság utasításait követi. Hiába „magánvállalat”, a TEPCO sohasem működhetett az állami intézményektől függetlenül. Példa erre többek között a nyugdíjazott minisztériumi alkalmazottak úgynevezett „mennyei küldöttként” történő foglalkoztatása, vagy az úgynevezett „ideglenes megfigyelők”, szintúgy minisztériumi dolgozók kötelező alkalmazása. Mint majd az alábbiak is bizonyítják, a TEPCO az őt felügyelő állami szervek mindegyikével egy érdekközösségbe tartozott és tartozik ma is. Ez annyit jelent, hogy a fukusimai katasztrófa károsultjainak érdekei másodlagosak, az atomerőművek fenntartásának, vagyis az ezeket üzemeltető néhány áramszolgáltató vállalatnak az érdekei az elsődlegesek.
Először a számokról. A földrengés és szökőár áldozatainak száma körülbelül huszonkétezer ember volt. Az azt követő, már március 11-én este bekövetkező első robbanás az egyik blokkban, ami további három napig folytatódott két másik blokkban, a lakosság teljes információhiánya mellett történt. A TEPCO hetekig letagadta, hogy bármilyen, az atomerőművekben történt életveszélyes leolvadás és robbanás történt volna, a teljes képről a japán társadalom 2011 május közepén szerzett tudomást, amikor a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség képviselőinek követelésére a TEPCO és a japán kormány tagjai kiadták a valódi, egyébként természetesen rögzített adatokat és felvételeket az erőmű blokkjaiban történtekről.
Mivel pusztító erejű volt a földrengés, akárcsak az azt követő szökőár, néhány napig egyes, az erőművekhez közeli kistelepüléseken egy hétig is teljes volt a tájékoztatás hiánya. Emiatt több mint 2300 ember halt meg, mert a kórházak leálltak, az idősotthonokból pedig késve, vagy csak rendkívül rossz körülmények között tudták kimenteni az ott élőket. A cél az volt, hogy „kerüljük a pánikot”, „semmi szükség jódtabletta szétosztására”, nem történt semmi rendkívüli a földrengést és a szökőárat kivéve.
Az evakuációs zónát 20, illetve 30 kilométeres körzetben jelölték ki, aminek a későbbi években rendkívüli jelentősége lett, mert az állam csak e két körzeten belüli lakosok számára biztosított kártérítést. Mielőtt csillagászati összegeket látnánk magunk előtt, a kártérítés mértéke csak töredéke volt az elszenvedett veszteségeknek. Fukusima ugyanis az ország egyik leghíresebb biogazdálkodást folytató megyéje volt, s a föld megművelhetetlenné vált, az állatállomány egészét meg kellett semmisíteni, a lakóházak többsége pedig ma is rádióaktív.
Mindazok, akik az állam által kijelölt kötelező evakuációs zónán kívül éltek, de ennek ellenére elhagyták a megyét és az ország távolabbi részeinek valamelyikébe költöztek, vagy minimális vagy semmilyen kártérítésre sem jogosultak. Becslések szerint 2011 márciusában több mint kétszázezer ember hagyta el az erőművekhez közeli településeket. Néhány szociológus becslése szerint a valódi belföldi emigráció mértéke ennek a duplája volt.
Az atomerőművek alapterülete valamivel nagyobb, mint a New York-i Central Parké. Jelenleg 1 millió tonna rádióaktív szennyezettségű vizet tárolnak e területen, melynek sorsa még mindig nem dőlt el. A TEPCO javaslata a Csendes-óceán, ezt már többször megvitatták kormányszinten. A megvalósítást egyrészt késlelteti a fukusimai halászok ellenállása, annak ellenére, hogy a kormány némi pénztartalékot képzett a kártalanításukra, másrészt Kína és Dél-Korea jogos aggodalma. Ez a hatalmas mennyiségű víz ugyanis tríciumot tartalmaz. A trícium rendkívül veszélyes minden élő szervezetre, de a kormány szakértői szerint speciális eljárással el lehet távolítani e rádióaktív elemet az egymillió tonna vízből.
A három atomerőművi blokk teljes leolvadása, a hatalmas nyomású hidrogén kiáramlása, majd az azt követő tűz azért történt, mert az erőmű hűtőberendezései minden egység alagsorában voltak, és a tengeráramlással szembeni védőfal mindössze három méter és tíz centiméteres volt. A kétezres évek elején a parlamenti és minisztériumi szakértők „javasolták” ugyan a TEPCO vezetésének 5,7 méter magas védőfal megépítését, a cég szerint azonban ennek megépítési költsége 1 milliárd amerikai dollár lett volna, így a vezetés ezt elvetette.
Kevés ennél hitelesebb példa van a rövid távú, az emberéletet veszélyeztető, a kockázatok semmibevételét bizonyító akcióra. Összehasonlításul: mivel a három fukusimai blokk menthetetlen, le kell bontani mindegyiket. Ez körülbelül negyven évig tart majd, és a lebontás jelenleg becsült költsége mintegy 600 milliárd amerikai dollár. A TEPCO részvényeinek árfolyama az atomerőművek „balesete” után nevetségesen kis összegre zsugorodott. Az állam számára azonban nyilvánvaló volt, s ez is tükre a személyi, jogi és gazdasági összefonódások sokaságának a magán- és állami szektorok között, hogy többmilliárdos összeggel kell a cég segítségére sietnie, az adófizetők pénzéből.
Felmerül természetesen a kérdés, hogy valójában vannak-e felelősei a világ eddigi második legnagyobb nukleáris balesetének, s ha igen, akkor pontosan kik is azok. A TEPCO egyetlen felelősséget ismert el eddig nyilvánosan, mégpedig azt, hogy a dolgozói, a művezetők és a szakmérnökök nem kaptak semmiféle képzést arra az esetre, ha vészhelyzet következne be. A hidrogénrobbanásokat pedig alapvetően ez okozta. Az áramellátás megszűnt a blokkokban, a ventilátorok leálltak, és senki sem tudta, hogyan lehetne ezeket kézi erővel újraindítani. Nem tévedés, tartalék generátorok sem voltak. Tokióból kellett katonai helikopterrel március 11-én éjjel egyet hozatni.
A Fukusima 50 című film, mely természetesen japán rendező és szereplők közreműködésével készült, s megtekintheti bárki a Youtube-csatornán angol felirattal, még akkor készült, amikor a TEPCO vezetésének meggyőződése volt, hogy az eseményeket el lehet titkolni. 50 „hősi szamuráj”, akik egyébként 69-en voltak, erőteljesen kiszínezett, romantikus, hősi küzdelmét mutatja be, amelynek köszönhetően a legnagyobb atomkatasztrófát sikerült elkerülni Fukusimában. Ráadásul ez a film teljes egészében az akkori miniszterelnököt, Kan Naotót hibáztatja az atombalesetért. A film nézői tehát nem tudhatják meg, hogy Kan Naotó volt az, aki kikövetelte a TEPCO vezetőinek egyikétől a tények bevallását.
E sorok irása idején azonban már látszólag minden rendben van a japán atomerőművek, s az atomerőműveket fenntartó, illetve ma már gyártó japán vállalatok háza táján. Keserű tény, hogy a február 24-én megindult orosz-ukrán háború kapóra jött az atomerőművek újraindítása és újabb atomerőművek építése mellett érvelőknek Japánban. Az pedig a külső szemlélőnek egyenesen hihetetlen, hogy épp a TEPCO készül a világ legnagyobb atomerőmű-komplexumának újraindítására, igaz, egyelőre az állami felügyeleti szervek nem engedélyezik az uránium szállítását az erőműbe, Niigata megyében. Japánban eddig a fukusimai baleset előtti 54 atomerőműből mindössze 10 kapta meg a megszigorított biztonsági előírások megvalósítása után a működési engedélyt. 21 atomerőművet le kell bontani, mert túl régiek, és 23 pedig egyetlen engedélyt sem kapott meg eddig az újraindításhoz.
A TEPCO egyetlen vezetője sem mondott le, s a polgári perek özönében a vállalat egyetlen irányítóját sem ítélték el a mai napig. Úgy tűnik, hogy minden megoldható a szigetországban. Minden újraindítható, felépíthető, finanszírozható, egyetlen elemet kivéve. A bizalom nem teremthető meg újra, sem a Fukusimából elmenekült családokban, sem a fukusimai halászokban. Ehhez ugyanis nem pénz kellene, hanem átlátható, ellenőrizhető és számonkérhető rendszere Japán energiaellátásának, amely ugyan megújult 2011 márciusa óta, de az atomenergiához történő ragaszkodás propagandája semmit sem változott a szigetországban 1956, az első atomerőmű engedélyezése óta.