Mániák, pánikok és összeomlások – ez a főcím, ám az alcím mintha egy kicsit fordítana az irányon, eszerint ugyanis a könyv a pénzügyi válságok története. A főcím valami rendellenesre, rosszindulatú dologra, csalásra utal, ám az alcím inkább már az alapvető közgazdasági törvényszerűségek világa felé mutat. Miről szól igazából ez a könyv: a „fő áramról” vagy inkább a fő áramtól való eltérésekről?
Azt hiszem, nincs igazán ellentmondás a kettő között. A könyv eredeti szerzője, Charles P. Kindleberger elsősorban gazdaságtörténész és másodsorban közgazdász volt. Az érdeklődése elsődlegesen arra irányult, hogy a történelem folyamán hogyan alakultak ki a nagy gazdasági-pénzügyi válságok. A könyv bemutat számos válságot a XVII. századi holland tulipánmániától kezdődően az úgynevezett South Sea válságon keresztül egészen a XX. század végi japán ingatlanpiaci válságig – alapvetően gazdaságtörténeti szemszögből. Miután azonban Kindleberger közgazdász is volt, összefüggéseket keresett, azt, hogy van-e ezekben valami közös. És természetesen van. A pénzügyi válságokban és buborékokban mi, emberek veszünk részt, és az emberek kognitív és más természetű lélektani korlátai nem sokat változtak a XVII. századtól a mai napig.
Nem változott a meggazdagodás vágya; szeretnénk gyorsan és viszonylag könnyen meggazdagodni, és amikor kínálkozik valamilyen lehetőség, legtöbben azt gondoljuk, okosabbak vagyunk, mint a többiek. Talán még azt is tudjuk, hogy a lehetőség nem marad nyitva örökké, eljön a pillanat, amikor az ablak bezárul, az árak növekedése megáll, a piac akár össze is omlik. De mi azt hisszük, olyan okosak vagyunk, hogy időben ki fogunk tudni lépni, ám kiderül, hogy mégsem vagyunk elég okosak. Amikor a dolgok fenntarthatatlan szintre emelkednek – például a jelzáloghitelek volumene az Egyesült Államokban vagy a devizahitelek állománya Magyarországon –, abban mindig jelen van egy komoly irracionális elem, amit a szakma szélsőséges optimizmusnak nevez. Az is igaz, hogy minden nagyobb válság kísérőjelensége a csalás, a korrupció, a rosszhiszeműség. De Kindleberger egy másik dologra is felfigyelt. Annak mértékében, ahogy a XVII. századtól a kapitalizmus kifejlődésével jobban összekapcsolódtak a különböző országok piacai, s a tőkék viszonylag szabadon vándoroltak, nem csak annyi történt, hogy az egyik piacon kialakuló válság gyorsan tovaterjedt más piacokra is, de az is – és ez a nagy felismerés –, hogy a komolyabb válságok mintegy egymásnak adják a stafétabotot; egy nagy válság mintha megágyazna a következőnek egy másik piacon akár évekkel később…
A válságok tovagyűrűzése felveti az állam felelősségét, hiszen az állami szabályozás megpróbálhatja a válságokat olyan mederben tartani, hogy ne okozzanak túl nagy kárt. Viszont a gazdaságtörténet épp arról tanúskodik, hogy az állam teljesítménye e tekintetben időben is, térben is erősen korlátozott. Jól látom ezt?
Az állam soha nem teljesített igazán jól. Persze, azokról a folyamatokról, amelyekből nem lesz válság, soha nem tudjuk, hogy azért nem lett belőlük válság, mert az állam jól teljesített vagy egyszerűen csak szerencsénk volt. Mindenesetre a kialakult válságok esetén pontosan tudjuk, hogy az állam hibázott és utólag már azt is, hogy miben. Viszonylag új felismerés, hogy az állam, a gazdaságpolitika, benne a monetáris politikával, viszonylag jól tud szabályozni egyes dolgokat, mondjuk a pénzmennyiséget, az inflációt, de elbizonytalanodik, ha azt kell eldöntenie, hogy egy ingatlanpiaci áremelkedés, vagy egy részvénypiaci áremelkedés buborék-e, vagy csak a gazdaság normális, esetleg újszerű dinamizmusáról van szó.
Lehet-e nemzeti sajátosságokról beszélni?