A 2015-ben elindult menekülthullám, mely elsősorban, de nem kizárólag Európa számára vált egyértelmű gazdasági, társadalmi, s így humanitárius válsághelyzetté, mindenfajta „hírverés” nélkül, csendben folytatódott. Ezt súlyosbította a 2022 februárjában kitört orosz-ukrán háború, melynek következtében például Németország második legnagyobb etnikai kisebbsége az ukrán lett, csaknem egymillió fővel. Bár az ukrán menekültek elsöprő többsége fehérbőrű, ennek ellenére csaknem ugyanazokat a negatív reakciókat váltották ki jónéhány európai országban, mint a 2015-ös, ezrek tragédiájával végződött menekülthullám.
Meggyőződésem, hogy Európa, tágabban a fehérbőrű többségű társadalmak mindegyike súlyos problémával néz szembe: a menekültek beáramlásának, sok szempontból az 1945 után látszólag felszámolt gyarmatbirodalmak feléledő hatásaival. Az egyes társadalmak etnikai, kulturális és vallási különbségei eleven mementóként és megoldatlan problémahalmazként szembesítik a fehér „többséget” mindazzal, ami a gyarmatbirodalmak felszámolása ellenére is tovább él. A földrészek közötti gazdasági és politikai egyenlőtlenségek, az európai és amerikai hegemón uralom és elosztás azt a paradox helyzetet idézte elő, hogy a Föld lakosságának elsöprő kisebbsége uralja pénzügyi és gazdasági értelemben a Föld lakosságának csaknem kétharmadát.
Ma már szó sincs multikultiról, „integrációról”, „asszimilációról” és adaptációról. Amiről azonban sokkal inkább szó van, az a más etnikumok, a más kulturális, vallási hagyományokkal menekültként érkezők által feltett kérdés, annak eldöntése, hogy képes-e a fehér többséggel bíró társadalmak mindegyike elfogadni és befogadni más etnikumok kulturális és vallási hagyományait, vagy ezeket elutasítja.
Bár a mai Európa jórészt a gyarmatosított afrikai, ázsiai és csendes-óceáni területek elfoglalásából, sokszor az ott élő lakosok rabszolgaként, szolgaként történő használatából, a nyersanyagok tervszerű és ingyenes felhasználásából gazdagodott meg, talán éppen ez a múltbeli emberellenes, kizsákmányoló gyakorlat szolgálhat elegendő tanulsággal az európai országok politikusainak többsége számára.
Hogy így lesz-e, az nem tudható. Az viszont igen, hogy kiragadva két példát a múltbeli gyakorlat tárházából, Németország és Japán más eszközökkel ugyan, de gyarmattartó évtizedeit hasonlóan fajelméleti, „tudományos” indoklással és hasonlóan katasztrofális következményekkel végezte.
Jelenleg az emberiség lényegesen nagyobb hányada nem fehérbőrű, mint mi, akik „civilizációs”, „kulturális”, és még ki tudja, mennyi más „fölénnyel” rendelkezünk, szemben az arabokkal, perzsákkal, kínaiakkal, namíbiaiakkal, Salamon-szigetiekkel és pápuákkal. Vigyázó szemünket érdemes a német és japán példákra vetnünk, mert a fajelmélet gyakorlati megvalósítása mindkét esetben hosszú évtizedekre pecsételte meg az alsóbbrendűnek tekintett etnikumok sorsát.
Durvábban fogalmazva: most az „alsóbbrendűek” kora jő, s ehhez meg kell szűnnie a mi felsőbbrendűségünknek.