Az eddigi besúgó-, informátor-ügyek azt mutatták, hogy a beszélgetés, következésképpen a tisztázás lehetetlen. Minden lebukást indignáció, mentegetés vagy legyintés követett: vagy azt mondták, hogy aki kiderítette, az gonosz indulattal cselekedett (például Szabó István esetében), vagy azt, hogy nem ártott senkinek (MGP esetében), vagy azt, hogy kit érdekel ez már. Ilyen körülmények között meglehetősen képmutatónak érzem a mostani „botrányt”.
Kivételek természetesen akadtak, ám ha valaki úgy hallgatózott, mint egy csukott ajtó előtt, a magyar társadalom (a határon túliakkal együtt, lásd például a Sütő-ügyet) furcsa, ideges hangot adott ki, mely sehogy sem kedvezett semminek, ami jól zárulhatott volna. Ezért érzem képmutatónak ezt a „lebukást” is: ha azt mondjuk, az egy ilyen korszak volt, és kizárólag a tartótiszteket sújthatja a felelősség, akkor legyünk következetesek.
Még jobb lenne természetesen, ha mindenki úgy dolgozná fel, mint Esterházy Péter és Forgách András, szubjektíven és objektíven, szeretettel és tárgyilagosan. Erre azonban semmi esély, és nem azért, mert nem mindenki író, hanem azért, mert valóságos művészetté fejlesztettük a leplezést: azt gondoljuk, ha pokrócot dobunk rá, már nem is bűzlik. Így kapaszkodhatott fel ez a kormány a csúcsra, a mindenért-más-a-hibás militarizmusától és attól a gőgös szolgalelkűségtől övezve, amely mintha mindennél jellemzőbb lenne a magyar létezésre, még ha minden magyarra hálistennek nem is. Közben még legalább kedélyünk sincs a hazugságainkhoz, nem Münchhausenek szaladgálnak körülöttünk vagy Svejkek, hanem Döbrögivé változott Lúdas Matyik.