A tanulmány kiindulópontja, hogy az 1989-1990-ben létrejött jól-rosszul működő magyarországi demokrácia 2010-es bukásához sokrétű és a 2000-es évek második felében több lépésben kiteljesedő legitimációs válság vezetett, ezzel szemben az Orbán-rendszer sokáig tartó sikere mögött a hasonló legitimációs válság hiánya áll, mi több, egyes társadalmi rétegekben legitimációs többlet jött létre, ami a rendszer által működtetett integrációs mechanizmusok eredménye. Az egyik szerző, Szabó Andrea a március 13-i könyvbemutatón tett igen fontos szóbeli kiegészítése alapján a legfontosabb integrációs mechanizmusok a munka, az akármilyen rossz minőségű és javadalmazású munka révén létrejövő integráció – és ennek révén a társadalmi tagság visszaszerzése vagy elérése –, valamint a hatalom által definiált nemzetkeretbe tartozás megélése, tehát a nemzeti identitás egy bizonyos értelmezés szerinti megélése. A fennálló rezsim ezen az alapon „folyamatosan és töretlenül” létrehozza „a még megfelelő méretű társadalmi támogatottságot”, miközben a rendszer és a társadalom között kölcsönös és egymásra épülő kapcsolat épül ki. A politika „stratégiai intervenciója” ahhoz vezet, hogy elfoglalja, gyarmatosítja a hétköznapi élet látszólag politikától távoli tereit is, formálva és meghatározva a mindennapos értékrendet, egyúttal a politikával kapcsolatos elvárásokat is saját magára szabva. A tanulmány szerint a magyar társadalom központi, mindent irányító akaratképző szereplője a politika, szociológiaibban fogalmazva a politikai alrendszer, amely a társadalom jelentős részének, de nem a többségének identitását, nyelvhasználatát, a mindennapi élet működéséhez szükséges gyakorlatait vezényli.
A témával már korábban is több kutatásban, tanulmányban foglalkozó szerzők a politikai integrációs mechanizmus kifejezést azokra a politikai cselekvésekre, beállítódásokra, normákra és ideológiákra értik, amelyek növelik a társadalom – vagy egy része – összetartását, kohézióját. A politikai integráció dezintegratív folyamatokat is magában foglal, ugyanis kialakítja a „mi” és „ők” csoportok megkülönböztetését, és igyekszik meg is akadályozni az utóbbi csoportok integrációját. A politikai szereplők fő törekvése az, hogy a számukra megnyerhető társadalmi rétegek közötti határokat elmossák, hogy együttesen integrálhassák őket, más társadalmi rétegeket viszont kifejezetten elválasszanak egymástól.
A szerzők alapvető fontosságú megállapítása, hogy a politikai integráció révén „egy rendszer úgy képes működtetni a politikai-gazdasági-társadalmi komplex folyamatokat, hogy támogatottsága nem kizárólagosan a rendszer valós teljesítményéből függ, hanem önmagából adódik”.
A rendszer, a hatalmi struktúra tehát adott esetben még akár a rossz gazdasági teljesítmény, a növekvő egyenlőtlenségek közepette is fennmaradhat, ha a politikai integráció révén, elsősorban az ideológián keresztül erős politikai kötődéseket és lojalitásokat alakít ki a számára fontos szerepet játszó társadalmi rétegekkel, amelyektől várja, és amelyek folyamatosan meg is adják neki a társadalmi legitimációt. A politikai rendszer egyfelől homogenizál, azaz elmossa a társadalmi rétegek közötti határvonalakat, nemzetegyesítő ügyeket képvisel, túlnyúlva saját szavazótáborán, egyidejűleg azonban az is rendszererősítő hatással bír, hogy a társadalom – a hatalom számára nem használható vagy ellenséges – része, vagyis az „ők” csoportba tartozók atomizálódnak, passzivitásba süllyednek, nem tudnak egymással kapcsolatba lépni, nem ismerik fel a közös érdekeiket, nem tudnak kellően megszerveződni.
Végső soron tehát a Magyarországon működtetett politikai mechanizmusok elvi szinten lehetővé teszik, hogy az Orbán-rezsimnek ne legyen teljesítménykényszere, amit centralizált hatalomgyakorlással, ideológiai eszközökkel és a társadalom erős polarizációjával ér el, a „mi” csoport lojalitásának fenntartása és az „ők” csoport megbénítása és kiszorítása révén. Az identitásformálás szerves része az ellenségképzés, ami a saját csoport lojalitását nagymértékben erősíti. Ez különösen 2015, a menekültválság óta központi eleme a Fidesz-kommunikációnak, amely tehát egyszerre szolgálja a társadalmon belüli polarizációt és a saját táboron belüli homogenizációt. Erre a politikai célra különösen alkalmasak a valamilyen jól kommunikálható eseményre épített, de a valóságtól elrugaszkodott, vagy legalábbis eltúlzott értelmezéssel ellátott, egzisztenciális fenyegetéssé dagasztott kommunikációs projektek, amelyek a veszélyérzet felkeltését az okok megszemélyesítésével kapcsolják össze; vagyis az ellenségképnek és az általa megjelenített veszélynek arca és neve van. 2021-re a kutatók szerint még szorosabban együtt jártak az ellenség- és veszélykonstrukciók: a bevándorlás, a terrorizmus, a s nemzeti szuverenitás fenyegetettségéért kijelölt felelősség szorosan összekapcsolódott az ellenzékkel, a korábbi baloldali kormányokkal, a liberálisokkal, a nemzetközi civil szervezetekkel, nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, európai uniós intézményekkel, és az olyan hívónevekkel, mint Soros György és Gyurcsány Ferenc, valamint hozzájuk kapcsolódóan az ellenzék éppen aktuális vagy esélyes vezetője.
Fontos elmondani, hogy a kutatás alapjául szolgáló adatfelvétel 2021 őszén történt, történetesen éppen egy olyan időszakban, amikor a politikai közvélemény-kutatások a közös listás ellenzék magas támogatottságát mérték, és legalábbis a versenyhelyzet lehetségességét a Fidesszel szemben. Ám e csúcsra járatott polarizáltság körülményei közepette a jobbpóluson soha nem voltak annyian, mint éppen akkor, így Gerő Márton és Szabó Andrea megállapítása szerint a kormányzópárt számára „igen kényelmes” helyzet alakult ki, amennyiben elegendő volt a 46 százaléknyi, magát jobboldalra soroló állampolgárhoz beszélni a választási győzelem érdekében. A tanulmány szerzői arról is írnak, hogy a korábbi kutatáshoz képest a 2021-es adatfelvétel szerint a politikai aktivizmus szintje emelkedett ugyan a társadalomban, de „a társadalmi ellenállás jelei az elitcsoportokon kívül nem olvashatók ki az adatokból”, és jellemzően a fideszesek szervezettsége volt a legmagasabb minden társadalmi csoportban. A Fidesz fő támogatói döntően a helyi közélet irányításának kulcsszereplői, politikailag érdeklődő, lokális véleményvezérek, „akik révén a Fidesz és az általa képviselt ideológia világosan detektálhatóvá válik a társadalom tagjai számára”. Mindeközben a legkedvezőtlenebb társadalmi helyzetű csoportokban ugyancsak a kormánypárt mögé sorakoztak fel a legnagyobb számban azok, akik az adott időszakban politikailag aktívvá váltak; erre szolgálhat magyarázatul a munka mint integrációs mechanizmus működése. Mindazonáltal az iskolázottságnak, a részvételnek a szervezettségnek nincs kapcsolata a Fidesz támogatottságával, „ennél dominánsabb egy érzet és identitás kialakítása, aminek a következménye egy egységes, egyre inkább bezáruló és erősen átideologizált világkép kialakulása”.
Valójában a 2021-ben fennálló és a 2022-es választáson megnyilvánuló rendszerállapot úgy foglalható össze, hogy addigra a kormány megteremtette azt az erősen ideologikus politikai integrációt, ami lehetővé teszi a politikai támogatottság fenntartását rossz rendszerteljesítmény mellett is, de ráadásul ezen a legutóbbi választáson (és az azt megelőzőn is) a társadalom jelentős csoportjai úgy ítélték meg, hogy „minden hibája ellenére érdemes szavazataikkal megvédeni a kialakult politikai konstellációt”, amely munkát, valamint jövedelmi és fogyasztási többletet eredményez számukra intézkedései révén. A hamarosan sorra kerülő újabb adatfelvétel adhat választ arra, hogy a gazdasági növekedés lenullázódása és az inflációs környezetben töltött évek következtében mennyit változott a rendszerteljesítmény megítélése, és hogy mennyit tud ebből ellensúlyozni a világképpé rögzült politikai identitás, ami a meghatározó szerepet játszó politikai integrációs mechanizmus révén alakult ki. Szabó Andrea a könyvbemutatón ehhez azt is hozzátette, hogy ezek olyan mélységi kötőerőt biztosítanak, ami nagymértékben a rezsimhez köt nagy társadalmi rétegeket, még olyankor is, ha a politikai támogatottsági mutatók éppen szoros versenyt jeleznek. Igaz, s ezt szintén Szabó Andrea mondta, hogy a 2024-es választási eredmények alapján arra lehet következtetni, hogy a középrétegek rendszerlojalitása gyengülőben van, illetve az alternatíva híre legalábbis széles közönséghez eljutott. Ugyancsak ő beszélt azonban arról is Dull Szabolcs podcastjában, hogy e társadalmi adottságok között az ellenzéknek (jelen esetben a Tiszának) 6-8 százalékpontos előnnyel kell rendelkeznie a Fidesz előtt a kampány idején, hogy tényleges győzelmi esélyről lehessen beszélni.