A fejünk fölé tartott, acélpálcikákra kifeszített sűrű szövésű anyag taszítja a vizet, takarásának legalább ezen a kis területén megőrizhetjük szárazságunkat, az érzetet, amely a szárazfölddel való kapcsolatot jelenti az elnyirkosodásban. Ez a részleges szárazság illúzió, kényelemhez szoktatott testünk átverése, és éppúgy délibáb, mint egy sivatag közepén felderengő oázis. Az érzékcsalás ideig-óráig tartja bennünk a lelket, késlelteti a kollapszust, ahogy visszük magunkkal a darabka instant nyugalmat A-ból B-be, puha pajzsként hordozzuk fejünk fölött. Esernyővel álmodni tiltakozást jelent. Esernyő, amit nem tudunk kinyitni: engedünk vágyainknak.
De miért tartunk esernyőt magunk fölé akkor, amikor nem esik az eső? Van úgy, hogy esett, aztán hirtelen elállt, és a mi kezünkben egyszeriben fölöslegessé vált az eszköz. Olyannyira belefeledkeztünk a csepergés meditatív monotonitásába, hogy észre sem vettük, hogy a nesz megszűnt, és csak akkor ocsúdunk rá a fogantyút tartó karunk zsibbadásának hiábavalóságára, amikor már a sokadik, ernyő nélküli ember jön velünk szembe. Vagy száraz időben szándékosan, bőrünk védelmének érdekében, napernyőként. De ha tűző nap sincs, mivel a föld alatt vagyunk éppen? Egy földalatti aluljáróban, ahol csak a mesterséges világítás izzói világítanak? Már kint sem volt könnyű megállapítani, hogy beborult, vagy csak esteledik. Hogy esteledik, vagy csak beborult. Hogy az ideiglenességnek melyik formája érint érzékenyebbül: a felhők okozta elsötétedés, vagy a Föld forgásával hátrahagyott napfény vált ki belőlünk nagyobb egzisztenciális szorongást. Hogy a vízözön atavisztikus emléke miatt érezzük magunkat fenyegetve, ha esőfelhőket látunk gyülekezni, vagy a létünk előtti és létünk utáni űr rettenete kísért, amikor az estében felismerjük a kozmikus sötétség részecskéit. Az aluljáró ernyős oszlopfői köré applikált neoncsövek ráadásul éppen úgy emlékeztetnek egy gombára, ahogyan a fejünk fölé tartott esernyő emlékeztet, és akkor már nem az a kérdés, hogy miért tartjuk a fejünk fölé, pontosabban miért is tartják a fejünk fölé ott, ahol nincs rá szükség. Akkor már csak a rajtunk kívüli, megkerülésünkkel egymással kommunikáló tárgyaknak szentelhetünk figyelmet, ahogyan a két forma kölcsönösen függ egy harmadik formától, véletlen találkozásuk a térben egy eleve elrendelt korreláció beteljesülése. Vagy uram bocsá’, odafönt a felszínen, verőfényes napsütésben egy folyóparton, ahol a víz nem felülről fenyeget, hanem alulról, és éppenséggel kivédhetetlen mennyiségben, sodró tömeggé összeverődött cseppek formájában. Akkor az esernyőt miért tartjuk, miért tartjuk magunk fölé?
Előfordulhat, hogy a természetes körülmények megteremtik az ernyőhasználat feltételeit, ernyőnk mégsincs. Vagy egyáltalán nem rendelkezünk esernyővel, használati eszközeink arzenáljában nem fordul elő ilyen tárgy, vagy pedig rendelkezünk, de nem volt bennünk előrelátás, amikor ernyő nélkül indultunk el otthonról egy olyan napon, amikor az esőre, a meteorológiai állomás jelentése szerint, nagy valószínűséggel kilátás volt. Nem olvastuk az előrejelzést, vagy olvastuk, de nem törődtünk vele. Nem mintha bármi kellemeset találnánk a bőrünkre tapadó nedves, és egyre hűvösebb ruhában, de inkább megázunk, mintsem hogy a fejünk fölé egy olyan kényelmetlen és nevetséges tárgyat tartsunk, mint amilyen a paraplé. Erőltetett, mint egy kárpótló virágcsokor, jelképes, mint egy lőtt sebre ragasztott sebtapasz. És mindenekelőtt, fontoskodó, mint egy nemzetbiztonsági miniszter.