Amikor az ember elmegy egy cigányokkal foglalkozó kiállításra, a legtöbb esetben pontosan azt kapja, amit nem kifejezetten nagy lelkesedéssel, de elvár: putrikban lakó, rossz higiénés körülmények közt élő, szegény romákat, mezitláb vagy meztelenül szaladgáló kicsi gyerekeket, tehát olyan fotókat és képaláírásokat, magyarázatokat, amelyek, bár azt a célt lennének hivatottak szolgálni, hogy a nem roma többségi társadalom könnyebben fogadja el a romákat, de ehelyett inkább, készítőik akaratán kívül, inkább erősítik a sztereotípiákat és mélyítik azt a szakadékot, ami a cigány és nem cigány társadalom között húzódik. Valami hasonlót vártam Erdős Kamill munkásságától is, viszont az összkép ennek minden elemében ellentmond.
Erdős Kamill beteges fiatalember volt, a francia hadifogságból tüdőbajjal tért haza, ezért gyakran szorult kórházi kezelésre. Bent töltött időszakaiban ismerkedett meg cigány emberekkel – egynémelyikkel élethosszig tartó barátságot között. Fontos tudni róla, hogy nem volt sem fotós, sem antropológus, sem néprajzkutató, sem szociológus, sem nyelvész – de autodidakta módon, kicsit mindenhez értett.
A Néprajzi Múzeum e mostani kiállitásán három kurátor dolgozott, a 2018-ban épp innen nyugdíjazott Szuhay Péter, valamint Schleicher Veronika és Paréj Gabriella. Paréj Gabriella a Jelennek azt mondta: ez volt az első olyan kutatásuk, amely cigányokról szólt. A fennmaradt több mint 500 fotónak csak egy töredékét osztották meg végül a múzeumba látogatókkal – az időszakos kiállításon 120-130 fotó látható –, de nemcsak a kurátorok, hanem a vendégek számára is egyértelmű, hogy Erdős nemcsak szociálisan érzékenyen közelített a témához, esetében ennél jóval többről van szó: megértésről és szeretetről, gondoskodásról és meghittségről. Így aztán valamiféle bensőséges légkör uralja a fényképeket, olyan, mintha egy családi fotóalbumot lapozgatna az ember.