Törökország és a NATO kapcsolata mindkét fél szempontjából különösnek mondható. Amikor Musztafa Kemal Atatürk 1923-ban kikiáltotta a Török Köztársaságot, nem egyszerűen modern szekuláris államot szeretett volna, de az ország semlegessége is nagyon fontos volt a számára. Az ő konszolidált külpolitikájának köszönhetően tudott Törökország kimaradni a második világháborúból.
1950-ben azonban, az első szabad választáson elbukott az ő irányzatát megtestesítő, szekuláris Köztársasági Néppárt (CHP), és a konzervatív Demokrata Párt (DP) került hatalomra. Ők pedig egyből szakítottak a korábbi külpolitikával és 1952-ben Törökország csatlakozott a NATO-hoz anélkül, hogy a parlament erről szavazott volna. Ebben persze nagy szerepet játszott az is, hogy Törökország hatalmas szomszédja, a Szovjetunió a háború után nagyon komoly nyomást gyakorolt Ankarára, hogy megszerezze a Fekete-tengerről kivezető tengerszorosok, a Boszporusz és a Dardanellák feletti részleges ellenőrzést.
A hidegháború alatt így a konzervatív oldal végig kiállt az ország NATO-tagsága mellett, míg a baloldaliak azt mindig is elítélték. Törökország egyébként az évek alatt hűségesen kiszolgálta a katonai szövetség érdekeit, már a koreai háborúban is részt vettek. Jóval később az iraki háború alatt is az egyik itteni légitámaszpont volt az amerikaiak logisztikai központja, sőt 2012-ben szintén az Egyesült Államok kérésére hozták létre az iráni határ közelében a Kürecik radarbázist, Teherán minden tiltakozása ellenére. Törökország még Líbia 2011-es bombázásából is kivette a részét. A 2016-os sikertelen katonai puccs után azonban Ankara és a Nyugat kapcsolata nagyon megromlott.
Az Egyesült Államoknak az İncirlik légibázison tartott 50 taktikai nukleáris fegyvere (B61-es bombák) kapcsán az is felvetődött, hogy a biztonság kedvéért átszállítják azokat Romániába. Törökország pedig közben úgy döntött, hogy S400-as légvédelmi rendszert vásárol Oroszországtól, ami csak olaj volt a tűzre. Washington arra hivatkozva, hogy orosz és amerikai fegyverek közösen nem használhatóak biztonságpolitikai okokból, leállította az F-16-osok eladását Törökországnak. Erdoğan elnöknek a Nyugattól való eltávolodása azonban nem hozta Ankarát Moszkvához sem közelebb, ugyanis a Közel-Keleten a két ország még így is mindig sokkal inkább vetélytárs, mint szövetséges. Szíriában Vlagyimir Putyin orosz elnök Bassár el-Aszad elnök erőit, Erdoğan pedig az ellenzéket fegyverezi folyamatosan. Líbiában az oroszok a tobruki kormányt, a törökök viszont a tripoli kormányt támogatják. A Kaukázusban pedig míg Törökország Azerbajdzsán mellet áll, addig Oroszország inkább Örményország mellett.
Az orosz-ukrán háború éppen ezért Ankara számára a kezdetektől olyan konfliktus volt, amelyben nem volt lehetősége egyik oldal mögé sem állni. Már csak azért sem, mert Törökország mind a két államnak fontos gazdasági partnere, és miközben a Nyugat felbosszantására Putyintól vásárol fegyvereket, addig az ukrán hadsereg török drónokkal is harcol az orosz megszállók ellen. A háború kezdetén Erdoğan elnök kijelentette, hogy Törökország nem fog sem Ukrajnáról, sem Oroszországról lemondani. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy Ankara mindig éppen annak az oldalnak hoz kedvező döntést, amelyikből per pillanat több hasznot tud szerezni. A háború első napjaiban ugyan kijelentették, hogy nem fogják lezárni a Boszporuszt az orosz hadihajók előtt, majd ezt mégis megtették.