A Proton Színház ügyvezetőjének, Büki Dórának az ötlete volt, hogy egyes novelláidat színházra adaptáld és megrendezd. Magadtól nem mentél volna el a színház irányába?
Már korábban is szándékomban állt egy színpadi művet írni, de aztán abból nem lett semmi. Dórához is eljutott a híre, javasolta, hogy a már megjelent és a még készülő novelláimból szülessen valamilyen színházi feldolgozás. Felolvasóestnek indult, de aztán ahogy duzzadt az anyag, jöttek az ötletek, a színészek, s zenés, vetítős, belső-külső helyszínes játékká bővült korábban a Trafóban, most a Tranzit Art Caféban.
Életük egy bizonyos pontján megrekedt, monomániás alakok a Komolyan röhejes vagyok szereplői, a középpontban egy bizonyos Horváth úrral, aki addig nem mozdul leláncolt, régen ellopott biciklije mellől, amíg fel nem bukkan az új tulajdonos.
A biciklis történetet még 2014-ben írtam, hol kisfilmnek, hol nagyjátékfilmnek, hol novellának szántam, végül színház lett belőle. Horváth úrban bekattan valami a bicikli hatására, talán az elveszett gyerekkor vagy az elszalasztott lehetőségek emlékei jönnek elő. Mellette ott van egy nővadász meg annak az ellentétpárja, egy önsajnálattal megáldott, szenvedő figura.
A múlton való rágódás, a bekattanások bizonyos tárgyak, emlékek hatására, szerzői sajátosság?
Előfordul nálam is, bár leginkább a tárgyfetisizmus jellemez, a tárgyak különálló élete, energiája hosszú távon tud befolyásolni. Kisfilmekben párszor feldolgoztam az örökség kapcsán, hogy van, aki fontosnak tartja, hogy továbbvigye, amit örököl, és van, aki gyakorlatilag azonnal eladja, nem feltétlenül anyagi okokból. Nem látja az értékét. Én meg úgy vagyok vele, hogy a tárgyak folyamatosan megszemélyesítenek valamit, emiatt rengeteg dolgot görgetek magammal. Néha persze ráébredek, hogy „csak” tárgyak.
A színház hosszabb távon menekülési útvonal számodra, ezekben a szerzői filmekre nézve ínséges időkben?
Furcsa, vegyes a viszonyom a színházhoz. A klasszikus formája, hogy beülünk az x-edik sorba, felmegy a függöny, hidegen hagy. Menekülőút helyett inkább kalandnak, egy mindig is létező érdeklődésnek indult. Most, hogy a Proton Színház segítségével volt alkalmam kipróbálni, rájöttem, sok lehetőség rejlik abban a formában, hogy egy embercsoportnak élményt adunk történetelemek, zene, érzelmek, vetítés által. Amikor elkezdtem a Komolyan röhejes vagyokkal foglalkozni, még fejlesztés alatt állt a Jakab Julival közös filmtervünk. Műfaját tekintve társadalmi szatíra egy tömegpszichózisról, amit a járvány kitörése előtti évben kezdtünk írni. Európa bármely városában játszódhatna. Akkor még korántsem tűnt olyan borúsnak a film sorsa, mint amilyen végül lett.