A Koreai Filmfesztivál négy szekcióba válogatta a bemutatandó filmeket – a „friss” szekció az újdonságokat tartalmazta, az „arcok” című kifejezetten egy alkotó munkásságára koncentrált, jelen esetben Kim Hee-Jung rendezőnő műveire, a „fókuszban” a családon belüli és a munkahelyi kapcsolatokat helyezte középpontba, míg az „extra” szekcióban rövidfilmeket mutattak be.
Kim Hee-Jungnak, a Hová mennél? alkotójának, ahogy az az egyik közönségtalálkozón ki is derült, van kelet-európai kötődése, mivel Lengyelországban élt cserediákként, hét éven át. A Hová mennél? Kim Hee-Jung ötödik filmje, amelyet szintén Lengyelországban forgatott. Kiderült ugyanakkor az is, hogy legkedvesebb rendezői közé tartozik Enyedi Ildikó is, ahogy az is, hogy Koreában egyre több a női rendező. Közéjük tartozik Jung Ju-ri is, akinek a Next Sohee (Egy újabb lány) című műve a 2022-es cannes-i filmfesztivál zárófilmje volt, és nagy sikerrel mutatták be a budapesti fesztiválon is.
Amikor Kim Hee-Jungot arról kérdeztük, mi a véleménye arról, hogy a koreai alkotások egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek szerte a világban, ahogy Magyarországon is – erről tanúskodott az is, hogy a fesztivál ideje alatt tömve voltak a koreai alkotásokat bemutató mozik –, azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem lepi meg.
– Az 1980-as éveket Koreában a filmipar aranykorának tartják, és valóban rendkívül jó alkotások születtek, mégis, ezek elzárva maradtak a világtól. Most azonban egyfajta elégtétel az, hogy évről-évre népszerűbbek a filmjeink, s ezt a fellendülést alapvetően az segítette elő, hogy a különböző streaming-szolgáltatók, mint amilyen például a Netflix is, egyre több koreai sorozatot és filmet tesz elérhetővé a nézők számára – mondta lapunknak a rendezőnő, akinek a Hová mennél? című filmjét ő maga egyetlen szóval illette: ez a kifejezés a koreai „Injon”, melyet nehéz volna magyarra fordítani, leginkább különleges találkozásként, végzetként írható körbe.
– Számomra nagyon fontos, hogy a gyászt, a veszteséget hogyan dolgozzák fel az elhunyt szerettei, a hétköznapi nehézségekkel hogyan tudnak megbirkózni, egyáltalán, hogyan tudnak tovább élni. Nekem ez a film azért volt különösen fontos, mert talán a nézőkből elő tudtam csalogatni valamiféle, számukra is váratlan vagy korábban akár elfojtott érzelmet – magyarázta Kim Hee-Jung.
A filmről, dióhéjban: egy tanár megpróbál megmenteni egy fuldokló diákot, de mindketten odavesznek. A film e ponttól az özvegy feleség, Myeong-ji (Mjongdzsi), valamint az elhunyt diák nővérének, Ji-eun (Csiun) veszteség-feldolgozásáról szól. Míg a fiatal lány fizikai fájdalommal küzd, a testének jobb oldala lebénul, s újra kell tanulnia járni, addig a megözvegyült asszony Lengyelországba menekül a gyász elől, s Varsóban találkozik egy régi ismerősével, aki, nem tudva, hogy a férj meghalt, többször is fölidézi őt, a nő pedig nem árulja el, hogy meghalt, így próbálva életben tartani az emlékét. A csendbe burkolódzó fájdalmat lenyűgöző színészi teljesítménnyel adja vissza a főszereplő, Park Ha-Sun, akinek a tekintetéből olyan rezignált bfájdalom árad, amely szinte süt.
A film Kim Ae-ran azonos című könyve alapján készült. Különlegessége, hogy csak kevés párbeszédet tartalmaz – de ez mégsem tűnik fel hiányként. A zárójelenetek ugyanakkor tökéletes ívet írnak le ebben a csendes, lassú lefolyású drámában – a szereplőknek végül sikerül elfogadniuk a tényt, hogy szerettük már nincs velük, veszteségüket elkezdték feldolgozni, a gyógyulás útjára léptek.
A rendezőnő valóban különös érzékenységgel mutatja be a gyász szakaszait, és különlegessége a távol-keleti és az európai hangulatok ötvözése. S hogy van-e katarzis? Mindenki döntse el maga, ahogy mindenkinek magának kell feldolgoznia a veszteséget is – szeretnénk hinni, hogy ebben van segítség, de nincs, valójában nincsen.