19 vezető politikus áll azon a képen, amely a március 2-i londoni gyorscsúcs után a nyilvánosság számára készült. Viszonylag kevés információ látott napvilágot konkrét egyezségekről, de a környező médiazajban röpködtek a történelmi jelentőséget megörökíteni akaró kifejezések és megjegyzések. A Facebook-tájékozottság folyamatosan préselte magából a „történelem keresztútján”, a „demokratikus világ új vezetője” és a hasonló lendületeket. Ami azonban a legvalószínűbb, hogy az összejött fejesek a kompromisszum útját keresték az ukrajnai háború ügyében, méghozzá olyan környezetben, melyben erre elég kevés esély látszik. A kompromisszum útját, amelynek lehetősége 24 órán belül sokkal távolabbra került, pedig addig sem volt közel: az Egyesült Államok március 3-án felfüggesztette Ukrajna segélyezését addig, amíg nem érzékeli, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök jóhiszeműen áll az oroszokkal való tárgyalásokhoz.
Miről szólna a kompromisszum? Az világosan látszik, hogy sem Ukrajna, sem a támogató európai országok nem olyan megértőek Vlagyimir Putyin orosz államfővel szemben, mind Donald Trump amerikai elnök. Emiatt sokkal keményebb és fenntartható garanciákat szeretnének az esetleges tűzszünet, illetve a még esetlegesebb béke esetére. Sem az ukránok, sem a többiek nem akarnak látszatok és ígéretek alapján garantálhatatlan egyezséget kötni, s amit eddig látnak az amerikai-orosz tárgyalásokból, az ilyennek tűnik. Emellett azzal mindenki tisztában van az eddigiek alapján, hogy Európára az eddigieknél jelentősebb anyagi és katonai teher hárul a jövőben, akár lesz béke, akár nem, akár hamarabb lesz, akár később, de valószínűleg sem a béke, sem a háború nem tartható fenn valamiféle amerikai védőháló nélkül. Vagyis a megoldást arrafelé kell keresni, amerre az ukrán(-európai) minimum és az amerikai maximum esetleg találkozni tud, amelynek esélyeit pedig a Fehér Házból sugárzott valóság-show szépen illusztrálta. A kompromisszum igénye felé mutat, hogy Zelenszkij egy üzenetében március 4-én már azt írta, hogy Ukrajna készen áll, „hogy a lehető leghamarabb tárgyalóasztalhoz üljön, hogy közelebb hozza a tartós békét”, méghozzá „Trump elnök erős vezetése alatt”. Ezen kívül azért minden bizonnyal gondolkodni kell a B-terven is, amit feltehetően senki sem szeretne a maga tisztaságában.
Kik ezek az emberek? A találkozó házigazdája Keir Starmer brit kormányfő volt. Jelen volt további 12 európai állami vezető: Emmanuel Macron francia, Alexander Stubb finn és Ilie Bolojan román államfő, Olaf Scholz német, Giorgia Meloni olasz, Dick Schoof holland, Pedro Sanchez spanyol, Donald Tusk lengyel, Mette Frederiksen dán, Jonas Gahr Støre norvég, Ulf Kristersson svéd, Petr Fiala cseh miniszterelnök. Természetesen jelen volt Volodimir Zelenszkij ukrán államfő, ott volt Justin Trudeau kanadai miniszterelnök és Hakan Fidan török külügyminiszter, továbbá nemzetközi intézményi képviselők, Mark Rutte, a NATO főtitkára, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság és Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke. Starmer a „hajlandók koalíciójának” nevezte ezt az összefogást, kölcsönözve a kifejezést George W. Bushtól, aki a 2003-as iraki invázió résztvevőit illette ezzel. (Maga a szókapcsolat egyébként régebbi keletű, Lincoln P. Bloomfield amerikai professzor használta először még egy 1971-es cikkében az ENSZ békefenntartó tömörüléseinek jellemzésére.) Ennél nyilván még tágabb lenne a koalíció, hiszen hiányzik belőle néhány, Ukrajnát egyértelműen támogató európai ország, többek között a balti államok. Nem véletlenül került Nagy-Britannia az élharcos szerepébe. A nagy európai országok közül itt mondható a leginkább stabilnak a kormányzat. Starmer már tárgyalt Trumppal, s ennek utólag mindkét oldalon pozitív volt a recepciója. Nagy-Britannia hagyományosan, lényegében évszázadok óta Oroszország ellenlábasa, s az Egyesült Államok legszorosabb európai szövetségese, s Starmer maga annak az embernek tűnik, aki a jelzett kompromisszum érdekében talán hatékonyan tenni tud.
Mit képvisel a hajlandók koalíciója? A körvonalakat már a korábbi hasonló párizsi megbeszélésen felvázolták. Négy pillére lenne a békefolyamatnak: 1. Ukrajnának részt kell vennie a béketárgyalásokban, s a végső békének garantálnia kell az ország szuverenitását és biztonságát. 2. Hogy ezt elérjék, a katonai segélyeknek továbbra is áramolniuk kell Ukrajnába, s fokozni kell Oroszországon a gazdasági nyomást. 3. A békekötés után Európa folytatja Ukrajna védelmi képességének fokozását. 4. Európai, a „hajlandók koalíciójának” erői Ukrajnában biztosítják a békét, elriasztva az orosz próbálkozásokat. Már a londoni értekezlet után Franciaország egy hónapos részleges tűzszünetre tett javaslatot, amely a légi, a tengeri, valamint az energetikai infrastruktúrát célzó támadásokat függesztené fel. Ezzel két tűzszüneti javaslat van már az asztalon, hiszen még mindig aktív a tavaly májusban tett brazil-kínai indítvány is. (A magyar kezdeményezést nem sorolom ide, mert az karácsonyra vonatkozik, s az még messze van.) Starmer hangsúlyozta többször is, hogy az Egyesült Államok a maga módján elkötelezett ezekben az ügyekben, továbbra is szövetséges, s nélküle nem lehet elérni a békét. Erre reagált Trump a Truth Social nevű házi platformján, mondván: „Európa a Zelenszkijjel folytatott megbeszélésen egyenesen kijelentette, hogy az Egyesült Államok nélkül nem tudják elvégezni a munkát – valószínűleg nem volt túl jó kijelentés az Oroszországgal szembeni erőfitogtatás szempontjából. Vajon mire gondolnak?” Két nappal később, március 4-én állt elő az Európai Bizottság elnöke, aki bemutatta a ReArm Europe programot, amely egy korábban elkezdett folyamat szerves következménye. Még 2023-ban készült egy úgynevezett európai biztonsági és védelmi stratégiai iránytű, majd tavaly az új védelmi ipari stratégia. A versenyképességről szóló Draghi-jelentés is az egyik alappillérként tekintett a biztonságra, mint az ipar és az innovációk közegére. Ez a mostani program többek között taglal egy nagyon fontos kérdést, nevezetesen, hogyha az európai államok jelentősen megemelik a védelmi költségeiket, akkor azt mire és milyen körülmények között tudják és fogják elkölteni. Ez a folyamat egyébként pont egy olyan, amelyek miatt a Trump-féléknek nem tetszik az Európai Unió. Ez ugyanis olyan területen lépked az európai autonómia és a nagyobb fokú önellátás (s talán az innovációs verseny) felé, a védelmi képességek és az ehhez szükséges eszközök, például fegyverek fejlesztésében és gyártásában, ahol az Egyesült Államok is lelkes expanzionistaként, elszánt európai eladóként lép fel.
Nehézségek. A legnagyobb akadálynak egyelőre Donald Trump tűnik. Az is, amit már tudunk a véleményéről, s főként az, amit még nem. Nagy akadály, hogy – legalábbis a nyilvánosság – nem tud semmit arról, hogy miben maradt egymással az amerikai és az orosz külügyminiszter. Az ismert, hogy Trumpék még a tárgyalás előtt körbekérdezték a potensebb európai szövetségeseket arról, hogy milyen békefenntartást tudnának vállalni. Az is nyilvánosságra került, hogy az amerikaiak nem akarnak ebben résztvenni. El lehet gondolkodni azon, hogy mégis, milyen körülmények között lenne ez valóságos amerikai garancia is egyben, ha nem tenné ezt értelmetlenné Szergej Lavrov külügyminiszter nyilatkozata, mely szerint ez az egész békefenntartósdi csak tovább tüzelné a konfliktust. Vagyis ebben a kérdésben feltehetően nincs egyetértés az amerikaiak és az oroszok között, bár Trump eredetileg azt mondta, hogy erről beszélt Putyinnal, s neki nem volt ezzel gondja. S akkor itt jön Putyin, illetve az oroszok szavahihetőségének kérdése. A jelek szerint Trump bízik orosz kollégájának az ígéreteiben, s korábban a magyar miniszterelnök is úgy nyilatkozott, hogy Putyin mindig tartja a szavát. Sok mást azonban még nem sikerült erről meggyőzni, s a Fehér Házban lezajlott purparlé is alapvetően abból sarjadt ki, hogy Zelenszkij garanciákat akart, mert szerinte az oroszok mindig megszegik az ígéreteiket. Ezt pedig a házigazdák úgy értékelték, hogy az ukrán elnök nem akar békét, pedig most hozná neki a Mikulás. Hogy Trump ezügyben pontosan mire gondol, az azért gyorsan nyilvánvalóvá vált. Mivel véleménye szerint Zelenszkij nem áll jóhiszeműen az Oroszországgal való tárgyalásokhoz, március 3-án felfüggesztette az Ukrajnának nyújtott támogatásokat addig, amíg a hozzáállás nem változik. Ez Washingtonból nézve nyilvánvalóan fojtófogásnak tűnik, amelyből az ukrán elnök csak úgy tud kijönni, hogy a kezével ütögeti a padlót, jelezve, hogy megadja magát.
Esélyek. Az ukrán segélyek amerikai felfüggesztése után egyelőre illúziónak tűnik a londoni konferencia kompromisszumra irányuló törekvése. A szándék azonban nyilvánvalóan fenn kell, hogy maradjon, miközben a B-terv a vágyottnál reálisabb formát kezd ölteni. Persze a Fehér Ház döntésében sem világos semmi. Nem világos, hogy pontosan mit jelent a segélyek szüneteltetése, hiszen itt nem szimpla átutalásokról van szó, amelyeket egy mozdulattal le lehet állítani. Mit jelent a döntés a működtetett eszközök karbantartására és javítására nézve? Mit jelent a Starlink használatára nézve? Megszűnik-e a hírszerzési információk cseréje? S nem világos, hogy pontosan mit várnának el Zelenszkijtől, mi jelentené a jóhiszeműségét? Ugyanakkor Moszkva nagyon lelkesen játszik rá arra, hogy az Egyesült Államok békét akar, míg az európaiak nem. Úgy tesznek, mintha Zelenszkij bólintása után azonnal alá lehetne írni a kidolgozott és megállapodott békeszerződést, azonnal lendületbe jöhetne például a magyar gazdaság is, csak ezek az európaiak meg a rosszul öltözött ukrán elnök konokul azon dolgoznak, hogy folyjon tovább a vér, mert ők ezt szeretik. A tényleges helyzetről – persze – nem tudjuk, hogy mi, de hogy nem ez, az biztos. Az érvelés bármennyire is gyermeteg, van hatása, hiszen látszik, hogy alakul az unión belül egy lényegesen kisebb „nem hajlandók koalíciója” is, a magyar és a szlovák miniszterelnök kézfogója. Emellett az is érződik, hogy a hajlandók keresik az európai Ukrajna-politika szervezetileg rugalmas megvalósítását, hogy ne kelljen állandóan küzdeniük az ügy szempontjából anyagilag is, katonailag is, és tulajdonképpen politikailag is parciális szerepet játszó magyar (és időnként a szlovák) kormánnyal.
Miután az Egyesült Államok – majd kiderül, hogy mennyire taktikailag – leállította Ukrajna segélyezését, a hajlandóknak két irányban kell lépniük. Az egyik az erős diplomácia, amely megpróbálja visszahúzni Washingtont a kompromisszumkeresés mezejére. A másik a saját védelmi képességeinek fejlesztése, s ezen a téren vannak azért eszközei. Az első és legfontosabb a védelmi kiadások növelése, amely a március eleji eseményektől függetlenül is a napirenden volt. Itt nagyon nagy pénzekről van szó, hiszen a tagállamok védelmi kiadásainak a GDP 2 százalékára, illetve a 3,5 százalékára való emelése több ország esetében az összeg megduplázását jelenti. Ez nyilvánvalóan nagyon fájdalmas dolog, pedig még messze is van a Trump által emlegetett 5 százaléktól, amelyről tudjuk, hogy például a magyar gazdaságnak „tüdőlövés” lenne. Nem mindegy azonban, hogy a megemelkedett összeget mire költik, hiszen annak tekintélyes része benne maradhat az adott gazdaságban, mitöbb, ésszerű beruházási politika mellett még pörgetheti is azt. Ezt segítendő, az Európai Unió az említett ReArm Europe program keretében a védelmi kiadások növekedését kivonná a stabilitási és növekedési paktum hatálya alól, s emiatt nem indítana senki ellen túlzott deficit eljárást. Ugyanakkor létrehoznak egy 150 milliárd eurós hiteleszközt a védelmi beruházások finanszírozására. Továbbá az EU költségvetésének bizonyos részeit is megnyitnák a védelmi beruházások számára. De természetesen ebből az egészből napi kérdés csak az, hogy fenn kell tartaniuk Ukrajna harcképességét.
Ritkábban emlegetik, de a háború folyamán erőteljes fejlődésnek indult az ukrán hadiipar. A Szovjetunióból ottmaradt hadiipari kapacitások, amelyekről nem mondható el, hogy hosszú időn keresztül valamiféle éles koncepció alapján lettek volna kezelve, új értelmet nyertek. Főképp a drónok fejlesztésében és gyártásában léptek nagyot előre. Ennek támogatását sokan értelmes elképzelésnek látják, s például Dánia kormánya már ezen az úton igyekszik Ukrajnát segíteni. De bármelyik irányból kezdjük megközelíteni a komplex ukrán problémát, előbb-utóbb az Egyesült Államokba ütközünk. A fegyverek terén is az a helyzet, hogy nem tudható, mit jelent a segélyezés leállítása, jelenti-e például azt, hogy amerikai cégek nem kapnak engedélyt fegyverek vagy alkatrészek vagy bármi eladására és szállítására. Vagyis a diplomácia és egy lehetséges új modus vivendi kialakítása a legsürgetőbb feladat az ukrajnai háború szempontjából. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a jövő bármilyen stratégiai autonómiáját mennyire erős és öntudatos Oroszország árnyékában kell elgondolni. Ahogy az sem, hogy egy bármennyire is, de együttműködő, nemtörődöm, netán ellenséges Amerika veti a másik árnyékot.