Vajon a történelmi bűnökből eredő sorstragédiák átélésekor hogyan őrizhetőek meg a személyes, hétköznapi élet rezdülései, miközben a történelem áradása minden egyes pillanatban a hétköznapok tagadásaként mutatkozik meg? Miként lehet megóvni a vágyakat, az élet igenlését és a jövőbe vetett hitet a mindennapos szenvedések, pokoli kínok és az embertelen körülmények közepette? Főként ilyesféle kérdések cikáztak bennem, miközben Galló Olga Tíz hónap Babilon című lágernaplóját olvastam, amely idén év elején jelent meg a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában. A könyv küzdelmes, de megható úton jutott el végül a megjelenésig: Fullajtár Andrea, Galló Olga unokája váltotta valóra a nagymamája évtizedeken át dédelgetett álmát, miszerint lágernaplói egyszer csonkítatlanul megjelenhetnek, sőt Fullajtár Andrea még monodráma formájában is a közönség elé tárja nagyanyja szenvedéseit és küzdelmeit. A napló és a Galló Olga későbbi, kiadókkal folytatott levelezései alapján készült darabot Borgula András rendezte, az előadásnak pedig a Gólem Színház ad otthont.
Galló Olga kötete igazán különleges könyv, ami azért is nagy szó, mert a holokauszt túlélők közül sokan, sokféleképpen írták meg mindazt, amit a lágerek foglyaiként átéltek, rengeteg memoár, önéletrajzi, de számos, fikciós elemeket is tartalmazó regény született és sok-sok túlélő és áldozat naplója is fennmaradt a világtörténelem egyik legborzongatóbb időszakából. Galló Olga naplóbejegyzései mindvégig személyes hangon szólnak, de olyan módon, hogy a saját megélések, az időről időre elkalandozó gondolatok, a folyvást emlékekbe botló, múlt és jelen között kavargó érzések hátterében mindig ott fungál a kollektív tragédia, a körülötte lévő emberek sorsa nem tűnik el a személyesség mögött, ahogy a tényeket sem takarják el a napló gondolat-, érzés- és emlékfolyamai. Galló Olga naplója terjedelmes, de sűrű is, szinte minden oldalon találni egy-egy fontos életmozzanatot. Kíváncsian vártam, hogy a darab miként tudja bemutatni és mozgásba hozni azokat az egyéni és kollektív rétegeket, amelyeket a naplóbejegyzések magukban foglalnak. Úgy vélem, ez maradéktalanul sikerült. Ez persze nem meglepő, hiszen Fullajtár Andrea már jó néhány monodrámában szerepelt és jelenleg is van egy másik monodráma-szerepe, a Katona József Színházban, Az átnevelhetetlen című darabban, amelyet Pelsőczy Réka rendezett.
A Tíz hónap Babilon-ügy című előadás a naplóbejegyzések töredékeiből, mozaikszerűen rekonstruálja Galló Olga életének lágerfogságban töltött időszakát, valamint azt a hosszas és kimerítő csatát, amelyet azért vívott, hogy a lágernaplója napvilágot láthasson. A lágertörténet kronológiája többnyire megmarad az előadásban, de a naplóbejegyzésekből felépülő történetet meg-megszakítják a kiadókkal folytatott eredménytelen, meddő levelezések mondatai. A lágerélet kronológiája a naplóban sem túlzottan szigorú, már csak azért sem, mert számos visszaemlékezés olvasható, a deportálás előtti idők, helyek és személyek felidézése rendszeres, ahogy az auschwitzi borzalmak is vissza-visszatérnek a másik lágerekben töltött idő során is. Auschwitz Galló Olga számára eggyé vált édesanyja elvesztésével, bármennyire próbált nem gondolni rá, bízni abban, hogy anyja mégsem jutott gázkamrába, csak a jéghideg valósággal való szembenézést igyekezett elkerülni, az őrületnek a foglyokra leselkedő folytonos fenyegetése elől próbált így kitérni. A naplók sokat foglalkoznak a múlttal, hogy a jelen szörnyűségeit ellensúlyozzák, a múltidézés is sokszor Auschwitzba torkollik. Az előadás, vagyis Solt Róbert dramaturg szövegválogatása azonban nem a lágerélet első helyszínével kezdődik, hanem 1945. május 1-jével, Breslauban.
A május elsejei naplóbejegyzésben a borzongás képei sorakoznak fel, lírai leírás és realisztikus képek formájában rengeteg vért, különféle sérüléseket láttat Galló Olga naplója. Az ünnep, a „vörös szín ünnepe” és a hiábavaló vérontás felett érzett fájdalom találkozik ebben a naplószakaszban: „[…] Vörösre festi őket a május elseje, a mai legszebb, legnagyobb ünnepünk. És vörösre festi az itt elfolyó sok… sok vér […] Gránátszaggatta ruhacafatokon fekete foltokként. Sötétbordót színez a fehér testen, mikor rászárad. Már barnás színt játszik, mikor kötéseken átszivárog. Ó… nagyon sok az árnyalat […]” Ezek a sorok is részei a monodráma felütésének. Ez az egyike azon naplórészleteknek, amelyben igen élénken megmutatkozik Galló Olga szépírói vénája. Amikor a vörös szín ünnepéhez kötődő gondolatsor elhangzik, még nem is lehet látni a színpadon a Galló Olgát megformáló Fullajtár Andreát, csak a hangja hallatszik, miközben a színpad bal hátsó szakaszából áramló, egyre sűrűsödő, vörösre színezett füst gomolyog. Ezekben a mondatokban a háború, a lágerekben tapasztalt és látott tragédiák minden rettenete összesűrűsödik, Galló Olga szavaiban egyszerre remeg a félelmekkel terhelt kiábrándultság és a felszabadulás iránti tüzes vágyakozás. A vörös szín többrétegű szimbolikája mellett a füst a bizonytalanságot, az időről időre elhomályosuló látást és a háború, valamint a holokauszt borzalmait jeleníti meg.
Az előadás ezután két párhuzamos szálon fut, az egyik a lágerben történteket eleveníti fel, a fiatal, a Népszava tárcaírójaként dolgozó, 1944. július elején Auschwitzba deportált Galló Olga perspektívájából, a másik pedig több mint húsz évvel későbbi, a kötet kiadásáért folyó küzdelmet ábrázolja, azt, hogy a lágernaplók kiadása, a történet másokkal való megismertetése Galló Olga számára személyes, ugyanakkor a társadalomra is ható ügy, fontos küldetés lett. A kétféle elbeszélői hang megnyitja a lehetőségteret Fullajtár Andrea számára, hogy kibontakoztathassa színészi tehetségének sokszínűségét, és mindvégig él is ezzel a lehetőséggel. Pedig nem könnyű a naplóbejegyzésekből és a lágerélet eseményeinek sodrásából egyik pillanatról a másikra kilépni, és egy olyan perspektívára váltani, amelyből tekintve a lágerben és a barakkokban töltött hónapok már a távoli – jóllehet behegedni képtelen – múlt eseményei, vagyis a túlélés már nem kétséges, a napló pedig lezárt és befejezett. Mégis zökkenőmentesek az átmenetek, megtorpanás nélkül, folytonos váltakozásban követik a naplórészleteket a kiadókkal és szerkesztőkkel, a Kiadói Főigazgatósággal folytatott levelezések részletei a teljesen darabon át. A színpadi térben sem válnak el igazán élesen a naplókban megörökített, lágerben zajló események és a napló kiadása körüli vesződségek. A láger eseményei többnyire a színpad jobb oldalán lévő, teleírt papírokkal borított fal előtt elmesélve tárulnak elénk, ahol a falon található nyomtatott szövegek reprezentálják Galló Olga történetét, míg a kiadókkal folytatott levelezések részleteit a bal oldalon elhelyezett íróasztal és írógép mögött ülő Galló Olga szavaiból ismerjük meg. A kreatív térelválasztás, a személyesség és a semlegesség ötvözése Simon Ferenc István kiváló díszlettervezői munkájának eredménye, ahogy a karakteres, de a figyelmet nem elterelő jelmez is.
Fullajtár Andrea színészi képességei mellett Galló Olga meghatározó stílusjegye, az önirónia is hozzájárult ahhoz, hogy az időbeli, térbeli, történelmi és magánéleti helyzetbeli különbségek ne disszonánssá tegyék a darabot, hanem kohéziós elemként szolgáljanak. Az ironikus hangvétel és az önirónia – mint a valódi humor egyik forrása – a napló soraiban is sok helyütt felbukkan, talán a túlélést is segítette, azonban a napló kötetként való kiadása érdekében zajló levelezésekben, illetőleg az azokat kísérő gondolatokban vezérmotívummá vált. Azt hiszem, a lemondás ellenére is életben maradó és éltetett remény és vágyakozás szüli ezt az ironikus-önironikus hangot. Az viszont egészen biztos, hogy a napló publikálása miatti őrlődés sokszor humorba torkollik, megmosolyogtatja a közönséget, amihez az is hozzájárulhat, hogy a kötet kiadástörténetének hátterében a bürokratikus útvesztők, a végtelen hosszúra nyúló várakozás a válaszra a mi hétköznapjainknak is részét képezi, ismerős. Máskor Galló Olga egy-egy gesztusa késztet mosolyra vagy halk nevetésre, megint máskor pedig egy abszurditásba hajló mondat: „Ha ez sem megy, akkor a szereléssel együtt beadom Kádár elvtárs titkárságára. Ha ennek sem lesz eredménye, akkor – bár ez bizarr ötlet – Hofi Gézához fordulok és kérni fogom, készítsen belőle kabaréanyagot. Állítom, az egész ország nevetne rajta.”
A monodráma abból a szempontból is remekül bánik a naplóval, hogy jó érzékkel viszi színre a benső, lelki folyamatokból eredő hangulati változásokat, amelyek olykor nosztalgikus, szép, meghitt és békés múltidézést hoznak magukkal, ám ezt gyakran megzavarja a lágerélet jelen ideje, a hiány és a fájdalom, valamint a jövő miatti, nemritkán rettegésbe és rémálmokba torkolló szorongás, a bizonytalanság szorongató valósága. A lágernapló legszörnyűbb helyszíne, Auschwitz és az ugyancsak elrettentő Hochweiler is megjelenik az előadásban, maradandó és fájó pillanatok emlékei villannak fel. A darab megtartja a lágernapló arányait, itt is a Breslauban átéltek kapják a legnagyobb teret, ezekben a feljegyzésekben bontakozik ki az igazán széles érzelmi-hangulati skála is, amely által a lelki élet ezernyi árnyalata tárul fel. A kötet sorsfordító és talán legizgalmasabb szakasza, amelyben Galló Olga elmeséli, hogyan „maradt le” a Hochweilerből indított gyalogmenettől, milyen körülmények között rejtőzködött a cukorgyár hideg, hólétől áztatott pincéjében, és végül miképp menekült meg a Gestapótól, a darabban is az egyik leghatásosabb rész lett. A színpad ekkor teljes sötétségbe borult, a nézőtér ugyancsak fénytelen, de középen, a nézőteret kettéválasztó lépcsősoron halljuk Fullajtár Andrea lépteit, a sötéttel vetekszik a lélegzetvisszafojtott csend is, amelyben még a leghalkabb, szinte elsuttogott szavakat is kristálytisztán hallani lehet. Mintha mi magunk is ott ülnénk Galló Olgával, összegubózva, reszkető izgalommal várva a következő pillanatot. Bár mondhatjuk, hogy ez a jelenet – letaglózó erejénél fogva – kitüntetett szerepet tölt be a darab egészében, magával ragadó hatását tekintve nem kirívó, ugyanis a teljes monodrámának elképesztően erős sodrása van.
Fullajtár Andrea előadásmódja végigvezet bennünket mindazokon a lelkiállapotokon, érzelmi és indulati stációkon, amelyek Galló Olga naplójában is megjelentek, látjuk a reszkető szorongást és félelmet, amely deportálása óta a zsidó identitásához tapadt, a szinte remegő dühöt, a kívánást és a szerelmi vágyat, a múlt felidézését követő elérzékenyülést, az otthon, valamint az otthonhoz kötődő személyek sajgó hiányát és néha a szép jövőről szőtt álmokba való ábrándos belefeledkezést is. Az úgyszintén kibontakozik a darabban, hogy ez a gyorsan telő napokból és végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokból álló fogság nem csupa borzalomból állt, vagyis még a történelem legsötétebb időszakában és legembertelenebb körülmények között is megmarad az emberségesség, a kínok és a hazavágyódás mellett is képes az ember mély és bensőséges kapcsolatokat kialakítani. Ezt igazolja Galló Olga és a fiatal francia férfi, All különleges viszonya, amely a napló tanúsága szerint nem szerelem volt, hanem egy különös barátság, de gondolhatjuk azt is, hogy bizonyos értelemben a szerelemnél és a barátságnál is többet jelentett: a túlélés zálogát.
A Tíz hónap Babilon-ügyben Fullajtár Andrea ismét megmutatta, hogy a monodráma műfaja bármilyen tágas teret is nyit meg számára, színészi játékával képes betölteni azt, olyan érzékenyen és gördülékenyen tud váltogatni a lelki élet különféle színterei és érzelmei között, hogy az általa megformált karakter egyetlen pillanatra sem veszíti el integritását. Ösztönösen érzi, hogy mikor kell már-már túlcsordulnia az érzéseknek és mikor van szükség a nyers megnyilvánulásokra. Bár a néző szemszögéből csak halványan sejthető, hogy a szoros, rokoni kapcsolat okán milyen nehéz is lehet egyensúlyozni a bevonódás és a reflexiós távolság megtartása között, az egészen bizonyos, hogy a Tíz hónap Babilon című napló és mindaz, ami a napló sorai mögött húzódik, akár a személyes élet, akár a történelmi tanulságok terén, Fullajtár Andrea számára is „ügy”, egyfajta küldetés. Így A Tíz hónap Babilon-ügy nagymamájával, Galló Olgával közös küldetésükké vált.
Fotó: Gólem Színház