Magam részéről nem jól bírom a kollektív zokogást vagy bármi szélsőséges kollektív érzelem-megnyilvánulást egy mozi- vagy más teremben, van benne számomra valami zavaróan antiintim, de hát ez magánügy. Viszont, ha már ennyire mondják, azért vittem magammal zsebkendőket, ha nem is több tucatot, de egy fél zacskóval azért igen.
Nem volt rá igazán szükségem. Mert a könnyeket, ha nagyon akarnak jönni, nyelni is lehet. Különösen, ha egy ilyen filmről van szó, amely, még ha valóban szívszaggató is, képes elrepíteni az embert és eljuttatni a ritka adományhoz: az igazi megtisztuláshoz, a belátó megrendüléshez, sőt fura kerülőutakon, még talán az örömhöz is. Ami már jóval többet jelent, mint a meghatottság. Túl van azon.
Miközben egy ördögien szélsőséges, megoldhatatlan emberi helyzetnek, illetve történetnek vagyunk tanúi, egy végtelenül egyszerű és hétköznapi, minden pátosztól vagy hatásvadászattól mentes filmet látunk. Talán éppen ez az Örökbeadás titka. Kimondhatjuk: egy erős és intelligens alkotásnak vagyunk szerencsés haszonélvezői.
John egy harmincöt év körüli férfi. Belfastban él, a teste tetovált, foglalkozása ablakpucoló. Egyszerű, iskolázatlan melós, szűkösen él. Naphosszat több emeletnyi létrákon áll vagy köteleken lóg, és üvegeket tisztít épületek homlokzatán. Villanásnyi időkre, szó szerint, belát irodákba, otthonokba, emberi helyzetekbe. Bár nem sokat foglalkozik ezzel, végzi a dolgát, kész. Aztán elmegy a kicsi fiáért az óvodába. Vagy ha későbbig elhúzódik a munka, akkor utána egyenesen hazatér, a gyerekre addig egy szociális munkás vigyáz. Haza, a panelházba, valahol az észak-ír főváros külterületén. A fiúcska úgy négyéves, s az elég hamar kiderül, hogy anyja az nincs, mert már a születésekor elhagyta őket.
Apa és kisfia intim kettőse. Napi rutin. Esti mese, közös fagyizások és séták. Egyforma baseball sapkát viselnek. A férfi gyümölcsöt hámoz a gyereknek. Játszóterezés. Óvodából hozott tetvek gondos eltávolítása a fiú hajából. Elalvás előtt beszélgetés és rövid ima. Reggelikészítés, ovi, és újabb koszos ablaküvegek. Így megy az élet. Eközben azért rendszeresen felkerekednek ők ketten, hogy úgymond „új barátokat” szerezzenek. Idegen családokat látogatnak meg. Mindenféle családot. Útjaikra hivatásos gyerekgondozó kíséri el őket, sőt: ő szervezi ezeket a látogatásokat. És akkor, még eléggé a film elején, gyomorszájon vág minket a valóság: ez a fiatal férfi, John, rákos, az orvosok legfeljebb pár hónapnyi időt jósolnak neki. A folyamat megfordíthatatlan. És most, míg még mozogni és gondolkozni tud, mivel szülei, rokonai nincsenek, szerető örökbefogadó családot keres a kisfiú számára. De hogyan lehet ezt a helyzetet egy négy évesnek elmagyarázni? Sehogy. Meg a nem-létet, ami hamarosan bekövetkezik? A jövőbeli életét, amelyben ő, az apa, már nem lesz jelen? John, a maga, kicsit suta módján, mégis megpróbálja, muszáj. Ugyan melyikünk tudná ezt jól csinálni? Hogyan kéne ezt a kisembert felkészíteni egy új életre és ugyan hogyan lehet, egy-egy rövid látogatást követően, dönteni egy örökbefogadó család mellett vagy ellen? Ördögi kör. És az idő közben kegyetlenül rohan.
Külön fejezetet érdemelnének a potenciális örökbefogadó családoknál történő látogatások. Ezekben a rövid, izgalmas, néha bizarr jelenetekben villanásnyi bepillantást kapunk az ír társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó emberekről, motivációjukról és gondolkozásukról. Akad közülük egy-két nyilvánvalóan rémes és mindenre alkalmatlan szülőpáros, de akad több ígéretes is, van amelyik vicces nyuszit tart otthon, van, amelyik szép jövőt kínálna a kisfiúnak, van egyedülálló nő vagy éppen népes család, sok potenciális testvérrel, szegényebb és felső középosztálybeli, hogyan lehetne bizonyosságot találni?